Sikerkereső

Nagyon érdekes dolog történt velem. Mindig is vágytam arra, hogy tudjak fotózni, és az ezéves egyik célkitűzésem az is volt, hogy elmegyek fotótanfolyamra, és beszerzek egy jobb gépet. Különösebben nem fordítottam rá túl sok időt, olyan "majd egyszer" formában álltam hozzá. Aztán elérhető közelségbe jött a fotózás egy pár napja, és azóta komolyan mondom, alig tudok másra gondolni. Emellett: bár a gép még nincs nálam, olyan, mintha már itt lenne, és keresem a "neki való" pillanatokat, mozzanatokat, dolgokat.

Ma sétálni mentem, csak ide a környékre. A szép nagy esernyőm alól szemléltem a világot. Csak itt az utcában találtam két tetőkertet, és egy pici, eldugott, pergolás, süllyesztett teraszt. Az egyik templom tetején szív alakú jelet, az egyik ház oldalában pici szobrot. Egy lépcsőt. Mivel majdnem Óbudán lakom, felfedeztem, hogy az egyik kis utcában a régi gázlámpák (utánzatai) állnak. Tudtam, hogy Óbudán sok ilyen van, de itt is??

Figyeltem az emberek arcát is. Vajon mi van az arckifejezésükben? Igyekeztem nem tolakodó lenni, és tényleg csak pár pillanatig néztem őket, de amilyen csodálkozással néztek vissza rám!

(Emlékszem, pár évvel ezelőtt, amikor Amerikából jöttem haza -ahol köztudottan nyitottabbak az emberek - már a reptérről kilépve megdöbbentem. Itthon mindenki lefelé néz!)

Mindenki lefelé néz... Én ma nem ezt tettem. Felfedeztem új fákat, bokrokat, szobrokat, köveket... Felfedeztem, pedig itt élek mellettük évek óta!

Rájöttem, most jöttem rá, hogy a fényképezés nemcsak a pillanat rögzítését jelenti. A fotózás láttatás, megmutatod a képeken keresztül, hogy milyen szépséget találtál az adott dologban...

Hogy ez az érzés nekem mennyire hiányzott! De azért nagyon jó, hogy eddig csukva volt a szemem, és ez így hirtelen, váratlanul történt, mert így azt is megélem, ahogy nyílik ki a világ, ahogy egyre több szépséget látok olyan dolgokban is, amiket évekig néztem teljesen közömbösen. (Pedig meg voltam róla győződve, hogy már egészen nyitva van a szemem...) Keresem a szépséget, és mennyit találok!

Mindenkinek kívánom, hogy éljen át hasonlót.

Ma át kellett pakolnom az összes doksis szekrényemet egy papírért, amit kerestem, és a kezembe akadt egy idézet, amit nagyon-nagyon szeretek. Elérni az írásban tapasztalható állapotot tökéletesen még nem sikerült, de törekszem rá. Álljon itt az "örökkévalóságnak" megörökítve, további magyarázat nélkül:

Én úgy mondom, hogy nyitott kézzel szeretni. Ez olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodok, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.

Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kellene lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg, a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért.

Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy az akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni felette, megfosztom a fejlődés, érés teljes lehetőségétől. Az én birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem, teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal.

Korlátozni, sérteni tudok a legkedvesebb óvó cselekvésemmel is, és védésem - túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban tudja mondani a másik személynek - "Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én vagyok érted a felelős. "

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak, akit szeretek:

'Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy mindazzá váljál, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba. Annyira szeretlek, hogy felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben, bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak kérni, hogy ne sírj. Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül is tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom azt elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok érteni veled.

Néha dühös leszek, és akkor ezt nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen a különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenítést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell, hogy figyeljek, magammal kell törődjek, és ilyenkor olyan őszinte leszek veled, amilyen csak tudok. '

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök, akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal és magammal. Én ezt úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni."

A fenti sorok a források szerint Carl Rogerstől, a humanisztikus pszichológia atyjától származnak.

Ma (tegnap) ismét lenyűgözött egy film, köszönet Betondnak érte.

Egy srácról szólt, aki kicsit belecsavarodott az életébe, és beleszeretett egy guminőbe. Egészen valóságosnak képzelte a "nőt".

A guminő felbukkanása előtt annyit tudunk meg a srácról, hogy magányosan élt, sokáig. A testvére és annak felesége próbálnak vele törődni, de ő igazából nem hagyja magát. Egy lány próbál hozzá közeledni, de előle is elzárkózik. Nem udvariatlanul, bár határozottan.

Amikor a guminőt bemutatja a családjának, ők szörnyülködnek, és elviszik a kis falu (ahol élnek) háziorvosához, aki terapeuta is egyben. A terapeuta azt javasolja a családnak, hogy játsszanak vele, játsszák el, hogy a guminő tényleg élő személy. Először berzenkednek a gondolattól, sőt, a fiú testvére megpróbálja "észheztéríteni" a srácot - aki meg sem hallja a szavait. Majd - mivel nincs más választásuk - beavatják a falu többi tagját is a dologba. Érdekes falugyűlést láthatunk, amikor előadják a történetet: természetesen először mindenki idegenkedik a gondolattól. Ekkor az egyik idősebb hölgy megszólal: ne legyenek már álszentek, mindenkinek a családjában volt már elméjében "megakadt" ember, mellesleg Lars (a főhős) alapvetően normális, mindössze ez az elmebetegségnek nem nevezhető téveszme vert gyökeret az agyában.

Elkezdődik a hétköznapi élet: Lars egyre több helyen jelenik meg a "barátnőjével". Először mindenki számára furcsa, de játsszák a játékot becsületesen.

Lars kapcsolata a világgal a guminőn keresztül teremtődik meg. Mivel az emberek nem tudnak a helyzeten változtatni, elfogadják azt. Külön programok születnek Biancának (ő a guminő), beválasztják bizottságokba is, a fodrász átalakítja a frizuráját, és egyebek. Lars állapota közben javul, hiszen a guminő számára a híd az emberek felé. Csodálatos módon ezt az emberek meg is értik.

(A film végét a filmkedvelők miatt most nem mondom el :-).)

Hányszor éreztem már én is azt, hogy az embereknek fontosabb azt érezniük, hogy igazuk van, mint hogy megértsenek, és velem legyenek egy-egy speciális helyzetben! Mennyire könnyen osztogatjuk a tanácsokat, s közben nem látjuk a fától az erdőt! A kéretlen tanács nem a bajban levőt szolgálja... Hányszor éreztem már én is azt a tehetetlenséget, hogy miért nem érti a kristálytiszta, fekete-fehér valóságot az, akinek mondom?

Ha szeretsz valakit, ott vagy vele a mélyben is. Ha szeretsz valakit, ő fontosabb neked, mint te magad. A szeretet háttérbe szorulás, ami nagyon nehéz, de ha rájössz az ízére, nagyon jól esik.  Tanulni kell ezt is.

ui: A film címe: Plasztik szerelem

Mottó: "No pain, no gain" ("Ha nincs fájdalom, nincs nyereség sem") 

A sokat emlegetett, nagyon várt téma. :-)

Most megpróbálom ezt a fogalmat definiálni, persze nem szótárszagúan, hanem ahogy a hétköznapokban értjük, használjuk.

Az optimizmus a magunkba, az erőnkbe, a boldogulásunkba vetett hit, amikor tudjuk, hogy nincs lehetetlen. Magában foglalja ugyanakkor a bátorságot (vállaljuk a kockázatot), a kitartást is (még egy lépést tenni az utolsónak hitt után), az aktív küzdelmet a céljainkért (tudjuk, hogy "nem elég akarni, de tenni, tenni kell"), az észt, a kreativitást (ha így nem megy, majd megy másképp), de az ésszerű határokat is: időben észrevenni, hogy negatív határhaszonnal már kár küzdenünk... (Amikor több a befektetett energia, mint a várható hozam.)

Mitől függ a hitünk? A pozitív jövőbe vetett hit nem más, mint egy döntés. Hangsúlyozom: semmi más, mint egy döntés.

Úgy döntök, hogy az adott cél elérése sikerülni fog, hiszen meg tudom csinálni (magamba vetett hit), hiszen minden lehetőséget számba veszek (kitartás), tudom, mit kell tennem és azt meg is teszem (aktív küzdelem, bátorság), nem hallgatok a károgókra és nem adok teret a saját, félelemmel teli gondolataimnak (aktív küzdelem, bátorság), de azt is fogom tudni, hogy mikor kell megállni (ha minden erőmet beletettem, ha mindent kipróbáltam, ha minden utat végigjártam).

Egy tréningen meséltem el azt a példát, hogy a konfliktusaink megoldása jelentősen függ attól, hogy hogyan indulunk neki a dolognak. Ha úgy, hogy jól sikerül ezt majd lezárni, akkor sikerélményünk lesz. Ha úgy indulunk neki, hogy "úgysem fog sikerülni" - valószínűleg kudarc lesz. Egyszerűen csak azért szerintem, mert az első esetben az agyunk keresi a lehetőségeket a megvalósításra, a másodikban nem.

Ugyanezen a tréningen megkérdeztem a résztvevőket, hogy ők optimisták, avagy pesszimisták-e. Többségük pesszimistának vallotta magát. Megkérdeztem, hogy ha választhatnának, hogy optimisták, vagy pesszimisták legyenek, mit választanának? Egy kivétellel mindenki az optimizmus mellett döntött. Azt az egyet megkérdeztem: ha te tényleg tudod magadról, hogy a pesszimizmus árt neked, hogyhogy mégis kitartasz emellett? Jobb a biztonságos, langyos, veszélytelen egyhangúságban (hogy finoman fogalmazzak), sikermentesen élni? Azt mondta, igen.

No és mi a pesszimizmus? A pesszimizmus gyáva önsorsrontás.

Melyiknek nagyobb hát a kockázata?

Elkapott valami nyavalya, közel negyven fok láz és nem marad meg bennem semmi. De gyorsan el fog múlni, tudom. :-)

Ma zenét szerettem volna nektek ajánlani, de nem találtam meg sajnos, amit kerestem. Ez egy - azt hiszem - jazz jellegű zene, a címe a fenti sorban található. Egy Nokia telefonon, polifonikus csengőhang-formában találkoztam vele, nagyon szép. Ilyen a hangulatom most, mint az a zene. :-)

Voltatok már olyan étteremben vacsorázni, ahol közben jazz szól? A Jazz Garden ilyen. Egyszer voltunk ott, és a kedvenc ételemet, fokhagymás-grillezett makrélát ettem (csak lassan lehet enni! - hiába, a lassúság híve vagyok), petrezselymes krumplival, gyertyafény mellett, gyönyörű zenét hallgatva.

Mmmm.

ui: leköteleznétek, ha valaki ezt a zenét megtalálná nekem eredetiben is...

ui2: ha jobban leszek, jövök, és megírom, hogyan kell a dolgokban a szépet és jót látni, ígértem ezt valakinek.