Ma egyedül gyakoroltam a Palatinuson. A vizet élveztem (1,3 m), pancsoltam, gyakoroltam a lélegzetvételt, a medence szélét fogva lebegtem hason, fejem a vízben, levegő kifúj. Néha annyira összeszorítottam a fogsoromat (nem "szándékosan"), hogy fájt az egyik tömött fogam.
Hason ment a lebegés, bár fogtam a kapaszkodót. Néha már sikerült elengednem, de csak úgy, hogy elérhető távolságra maradt persze. A sima mellúszást is gyakoroltam (pihenésképp), és képzeljétek, rájöttem: eddig egy-két levegővel úsztam, azaz addig úsztam, amíg a levegőm tartott. Most figyeltem a légzésritmusra, jó volt. :-)
Még mindig van ez a csuklásféle. A siklás nem ment, mindig rámjött a kapálózhatnék. Egyszer akkorát sikerült csapnom (ijedtségből), hogy azt hittem, kiugrott a vállam. De csak megrándult picit.
Ami pozitív: már nem gond teljesen víz alá merülni.
Holnap folytatjuk M-mel.
Amiért mindezt leírom: egyrészt engem is motivál, hogy ne hagyjam abba, bár egyelőre nincs ilyen vágyam, sőt. (Amúgy nem szokott ilyen vágyam lenni, de biztos, ami biztos.) Másrészt: szeretném megmutatni nektek (már csak virtusból is), milyen érzés és folyamat átlépni a határaidat. Bónusz: és hogy mi az eredménye. :-) Talán kedvet kaptok hozzá. :-)
Harmadrészt pedig jó lesz dokumentálni és majd később visszaolvasni mindezt.
Utolsó kommentek