Pár nappal ezelőtt egy érdekes filmet láttam, amelynek egy jelenete még mindig motoszkál bennem.

A film egy szerzetes házában játszódott - talán valahol - Kínában, a hegyek között, erdőben, egy tó közepére épített kis lakban. A lenyűgöző fényképezésű film egyik érdekessége (a sok egyéb mondanivaló mellett), hogy a házon belül több helyen, és a tó partjánál ajtó állt, falak nélkül. A történet közben talán egyszer kerülik meg az ajtókat, amúgy mindig átmennek rajtuk. (Pedig lehetőség lenne a megkerülésükre.)

Ez engem (mi másra) az emberi kapcsolatokra emlékeztetett.

Azt gondolom, falak ne legyenek bennünk. Legyünk átlátszóak. Persze ez jelent kockázatot, mert lehet, hogy így könnyebben bántanak, de szeretni is csak így tudnak majd.

Ajtókra viszont szükségünk van: a titkainkért, a gondolatainkért, a saját, belső, gyönyörű világunkért. Ami csak a mienk, de ha akarjuk, megoszthatjuk ezt másokkal, és akkor kinyithatjuk az ajtót. Mert ha falaink nincsenek is ugyan, a legbelső világunkba nem kötelező mindenkit beengednünk.

Továbbmegyek: tiszteletben tartjuk mások ajtóit? Vagy esetleg hisszük azt, ha falai nincsenek, akkor bármeddig mehetünk az életükben?

Vedd észre a szeretteid ajtajait! Tartsd tiszteletben a saját egyéni életüket, szuverenitásukat, titkaikat.

De vedd észre azt is, ha beengednek, és akkor légy nagyon óvatos, mert szent helyen jársz.

ui: A film címe: Tavasz, nyár, ősz, tél... tavasz