Nagyon érdekes események történnek most körülöttem, és a legtöbb a szeretet körül forog. Az alábbi gondolatokat mindazoknak szánom, akik ebben most érintettek.

Sokszor azért nem változunk, mert változni fáj. Fáj elengedni a régi kliséket, megoldásmódokat. Fáj valakit közel engedni magunkhoz. Fáj szembenézni a hibáinkkal, kudarcainkkal.

Sokan elmenekülnek a fájdalom elől. Pedig ez a fájdalom mindig az előszobája valami jónak. A megoldás csak rajta keresztül érkezhet. Ha azt akarjuk, hogy valami változzon, más legyen, mint eddig, az nem lesz mindig fáklyásmenet. Popper Pétert azért szeretem nagyon (többek között), mert ő az elsők között volt, aki kimondta: emberek vagyunk: gyengeségekkel, aljasságokkal, félelmekkel, ellentmondásokkal, mások számára érthetetlen hülyeségekkel. Pedig hogy szeretnénk ezt titkolni! Magunk előtt is.

A szeretetet nem akkor "nyerjük el", ha mindenben okék vagyunk. Sőt. Meggyőződésem, hogy elfogadásra tanít, azaz ha a (bármilyen jellegű) kapcsolatunkban nincs elfogadás, az nem is szeretet. Sőt, továbbmegyek ezen is (ötlet Etain-é, köszönet érte) - az elfogadás nem elég. Elismerés kell. Hogy jó vagy így is. (Talán) Ha ebben és ebben változnál, az neked lenne jobb, nekem közömbös, nekem így is jó vagy és úgy is jó vagy. Elismerlek, elfogadlak, változás nélkül is. Hülyeségekkel, érthetetlen dolgokkal együtt is, úgy is, ha én másképp csinálnám, mint te.  (De könnyű is a kibic dolga!)

Aztán: gyakran menekülünk, ha olyan helyzet elé kerülünk, aminek nem ismerjük a megoldását. A szőnyeg alá söpörjük. Vagy egyszerűen kilépünk belőle. Mert ez nem jó. Mert nem kapok eleget.

Mi lenne, ha megpróbálnánk nem akarni kapni? (Hű de szép ez magyarul, ha valaki jobbat tud, szóljon.) Legyünk önállóak, legyünk felelősek a döntéseinkért, az életünkért, a céljainkért, az eredményeinkért. Ne várjuk ezt másoktól...

Persze ez nem az igényeink feladását jelenti. Mert kapni is nagyon jó, de nem "kötelező módon", hanem... Hanem csak úgy.

Tudunk segíteni, adni önzetlenül? Nem várva érte viszonzást? Szabadon jöhetnek-mehetnek az életünkben az emberek?

Én sem vagyok hibátlan. De tudom: ha a maximumot akarom az élettől kapni, a maximumot kell adnom. Kapcsolatokban, munkában, sőt: magamnak is. Lankadatlanul. Nap, mint nap. Bátran.