Volt egy beteg kiscicám. Anyumnál születtek ők ketten a tesójával. Az ő hátsó lába beteg volt, nem tudta jól mozgatni.

Megsajnáltam, ahogy csúszkált a hasán, és elvittük állatorvoshoz. Kapott gyógyszert és mindenfélét. Aztán az esős időben megfázott. Tüdőgyulladást kapott, amibe a gyógyszerek és a megfelelő ellátás ellenére tegnap sajnos belepusztult.

Nagyon sajnáltam, rossz volt átélni mindezt, megsirattam szegénykét. Tudom, hogy jobb neki így, ez alatt a két hónap alatt, amit velünk töltött, minden próbálkozásunk ellenére nehéz élete volt.

Amin elgondolkodtam, miután hazajöttem az Állatkórházból: mondták az orvosok már két hete is, hogy kicsi az esélye, hogy túléli. Pici volt és gyenge. Mégis hurcoltam mindenhova, vettem neki nagyon finom kölyökmacska-tápot, játékegeret, takarítottam a dobozát örömmel naponta. (El kellett különíteni a tesótól.) Bíztam benne, hogy rendbejön. Nagyon fájt, hogy nem sikerült - de tudtam volna másképp csinálni? Nem küzdeni érte, hagyni, hogy elmenjen, már korábban is? Nem tudtam volna.

Ez a kiscica-ügy jó példa volt arra, hogyha szeretsz valamit/valakit, nem érdekel a fájdalom, amit átélhetsz miatta. Vállalod érte.