Ma délután nem volt kedvem még az orromat sem kidugni ebben az időben. Még az erkély is csúszik!! :-( Az idő is morcos volt, nagyon vágytam mosolygásra, így úgy döntöttem, vasalás helyett megnézem századszorra is az Amelie csodálatos élete című filmet, egyik nagy kedvencemet. Mielőtt a hatásának ismertetésébe kezdenék, pár szó a film történetéről. (Közbevetés: ennek az alapja is a dvd-n van amúgy, a rendező - Jean-Pierre Jeunet - tolmácsolásában. Azzal kezdi a történetet, hogy ezt a mesélést a dvd-gyűjtőknek szánja. Érdekes: igen, ez a film is a - kb 50 darabos - gyűjteményem része. A letöltések-másolások, a könnyen elérhető filmek korában olyan filmeket veszünk meg, amiket sokszor szeretnénk megnézni, sokszor képes adni valamit és emiatt nem sajnáljuk rá a pénzt. Emellett másolás-ellenes vagyok, igazán csak egy-két "írt" filmem van, de azok is olyanok, amik nem jelentek meg Magyarországon dvd-n. Tehát: a minőségért igenis adunk pénzt, továbbra is.)
A film forgatókönyvét a rendező postán kapta az írótól, elolvasta, és beleszeretett. Az volt a célja, hogy egy igazi francia filmet forgasson belőle - ez sikerült is, tipikusan francia hangulatú alkotás lett. Eredetileg egy másik színésznővel, (Emily Watsonnal, ha jól emlékszem) tervezte, de sajnos neki közbejött valami, de elmondása szerint jobb is, hogy ez történt, mert az angol hűvösség nem illett volna a szerephez. Egy szereplőválogatás során akadtak Audrey Tatou-ra, aki tökéletes volt a célra, sőt, a karrierjének első fontos állomása lett a film. Amikor elkészült, benevezték a Cannes-i filmfesztiválra, ahol a filmnek sajnos nem lett sikere, de ez volt az egyetlen komoly döccenő a film pályafutásában. A fesztivál után két próbavetítést szerveztek, a szokásos 400 fős vetítés helyett kétszer 40 emberrel, mert féltek az esetleges kudarctól. Az első nézők el voltak ragadtatva a filmtől, így fogalmazott a rendező: "ekkor éreztük meg először, hogy itt valami tényleg született".
Már az első héten több, mint egymillióan nézték meg a filmet a mozikban, és "kultuszfilm" lett belőle. A kritikusok is csodálták: több mint négyszáz pozitív, és mindösszesen 6 negatív kritikát kapott. Díszbemutatón Jacques Chirac-nak, az akkori francia elnöknek is bemutatták, aki elmondása szerint "feltöltődött Amelie Poulin történetétől". Párizsban az a kis kávéhéz, ahol a filmet forgatták, nevezetesség lett, úgy, hogy még az idegenvezetők is megemlítik a turistáknak ottjártukkor: ez Amelie kávézója!
A rendező nézőktől kapott leveleiből kiderült, hogy sokan megtalálták magukat a szereplőkben. Több olyan levél is volt, amelyre nem írtak címet, csak a postának kérést a borítékra, hogy ezt a levelet a rendezőnek mindenképp meg kell kapnia, így juthatott el a címzetthez. :-) Nagyon kedves történet ez, és azóta is tart.
S hogy vajon mi is az Amelie-történet titka, és hogyan lopott mosolyt az én mai napomba is?
Valahol mindenkiben él egy Amelie, aki szeret gyerek lenni. Aki néha rossz fát tesz a tűzre (bár mindig valamilyen rossz cselekedetet "honorál" ezzel), de örömet is tud okozni. Akinél egyértelmű, hogy ki a jó és ki a rossz ember. Aki tágra nyílt szemekkel nézi a világot, és minden az arcára van írva. Aki képes jobbá tenni a környezetét.
A film képi világa pedig csodálatos. Párizsban a valóságban esős időben jártam, de ma délután is útra keltem gondolatban, itt hagyva a hideg, csúszós időt. A filmet nézve érzem a bőrömön a nap melegét, a betonból sugárzó forróságot a Montmartre-on és a Sacré Cour előtt, a málnalikőr ízét a számban, a szelet, ahogy a motoron ülve fújja a szél a hajamat, s igen, nagyon szeretek néha úgy menni az utcán, ahogy Amelie a vak bácsit kíséri - mesélve, hogy éppen mit lát, rácsodálkozva minden apróságra!
Ahogy roppan a Crème bulée karamell-teteje, az fenomenális! Állítólag valahol Budapesten is kapható, aki tudja, hol, kérem, árulja el nekem!
(Lásd: francia édességörömök )
Utolsó kommentek