Sikerkereső

Mottó: "A zene csak azért létezhet, mert szünetek is léteznek" (Coelho)

Az utóbbi néhány napban pár történet masszívan felkavart. Borsodi családok, akiket az uzsorakamat teljesen kiszolgáltatottá tesz, azaz egész életükben nem fognak a tartozástól szabadulni, nő, akit bántalmazásból származó sérülései miatt elvégzett műtétek során elkövetett sorozatos műhibákkal tettek tönkre (konkrétan elvesztette az egyik lábát), párkapcsolat-befejezések az egyik fél ellehetetlenítésével, ésatöbbi.

Egy barátnőmmel arról beszélgettünk, hogy az ilyen helyzeteket vajon meg lehet-e úszni. Talán igen, de akkor az ember nem él igazán.  Úgy gondolom, ha igazán élni akarunk, a csalódásokat nem tudjuk kiküszöbölni, a keserveseket sem.

Mikor csalódhatunk nagyot? Ha nagyon szeretünk, ha nagyon bízunk. (Akár tárgyról, dologról, akár emberről van szó.) Valamit nagyon szeretni pedig az élet nagy ajándéka. Viszont, ha valaki nagyon szeret, annak tárgyát "lehányni" aljas dolog. Az a dolog, amit valaki szeret, szent kell(ene), hogy legyen. Mindenki számára.

Eszembe jutott a tavaly évvégém masszív és fájdalmas csalódása. Valamiben nagyon hittem, és nagyon szerettem. Szövetkeztem egy "zseniguruval" ezzel kapcsolatosan, aki a megállapodásunkat egyoldalúan felrúgta - ez még a legkevesebb. Az zavart benne leginkább, hogy nem értékelt annyira, hogy mindezt megbeszélje velem, mert lettek volna ötleteim a megoldásra. Az elején még fontos volt, amit mondtam, aztán közben már nem lett az - úrrá lett rajta az önzés. Megszűnt benne valami erkölcsi korlát, már nem törődött az emberrel a dolgok mögött, a zsenisége, a gurusága ellenére sem. Az erkölcsi korlát nem-léte vagy megszűnése a folyamatban a kulcsa az ilyen eseteknek, azt hiszem. (Innentől persze bárki beszélhet nekem gurukról és a "fogjuk meg és vigyétek" mentalitásról... Ma már túl vagyok rajta, az élet megy tovább - és azért ez az eset messze nem összehasonlítható a borsodiak életével, vagy a műhiba-eredményekkel.)

"Nem hittem, hogy ennyi csak - többnek hittem az álmodat..." (Ákos)

Ahhoz, hogy ekkorát csalódjunk, nagyon kell szeretni és tudni kell bízni. Ez pedig kiszolgáltatottá tesz. Ez benne a jó, sőt, ez a lényege. Akkor élünk, ha szenvedélyesen szeretünk valamit/valakit, ha bízunk valamiben/valakiben - ebben pedig megvan a kockázat, hogy rossz vége lesz. Szeretet=bizalom=kockázat? Ha szeretünk, akkor elképzelhető, hogy elfelejtünk törődni a lehetséges eredményével a folyamatnak? Igen, azt gondolom, ez így van. Átadjuk magunkat az érzésnek, és ez így van jól.

Amit pedig az ilyen csalódást okozó emberekkel lehet tenni? Minden erőnkkkel küzdjünk az igazságtalanság ellen! Az ilyen visszaélésre hajlamos emberekről tudjuk, hogy nincs bennük erkölcsi korlát, ha csalódást okozott egyszer, ne számítsunk arra, hogy legközelebb majd másképp teszi! Próbáljuk menteni, ami menthető, minden erőnkkel, és ezt ne adjuk fel! Vigasztalásképp: az ilyen emberek csak rövid távon nyernek, mindig, mindig jön kutyára dér (előbb-utóbb)! Amúgy az ilyen embernek a legnagyobb büntetés önmaga (de ez még nem biztos, hogy tudatosult benne..), és még nem láttam olyat, aki egész élete során elkerülte volna a tükörbe nézést...

Vannak segítőkész és önzetlen emberek, van igazság. A hitünket, a másokba vetett bizalomra való képességünket ne adjuk oda nekik. Mert akkor, és csak akkor teljes a győzelmük.

"Régóta szól e dallam. Dúdolnom kell, hogy magam is halljam." (Ákos)