Sikerkereső

Tegnap délután és este egy barátnőmnél voltam, kakaós csigát sütöttünk (az érdeklődőknek jelzem: nagyon finom lett!), majd el kellett szaladnia a városba egy könyvért, így vigyáztam a kisfiára addig.

A Kisfiúnak már van története az életemben. 5 éves, és nagy szívszerelmem.

Pár évvel ezelőtt nagyon problémás kisgyerek volt. Az anyjától (továbbiakban Anya) és az apjától (továbbiakban Apa) azt hallottam, hogy egyszerűen kezelhetetlen, nem hallgat semmire, "hiperaktív". Persze ez őket is nagyon megviseli. Jártak már gyerekpszichológusnál (kettőnél is), mindkettő azt mondja, a gyereknek semmi baja - és mégsem sikerül zöldágra vergődni. Mindkét szülő értelmiségi, nyugodt ember, stabil értékrendszerrel. Kisfiú első gyerek, kistestvér nélkül.

Akkor (kb 1-2 éve) elmentem hozzájuk egy délután. Kisfiúnak vittem egy naaaagy, lepkealakú, plafonra szállós lufit. Lenyűgözve nézte, azokkal a nagy, tágranyílt gyerekszemekkel, amik mintha igazi csodát látnának! Fogta a lufit és bevitte a szobájába.

Közben elkezdtünk beszélgetni a szüleivel a problémákról. Dőlt belőlük a panasz. Felmászik, leugrik, rohan, tép, üt. Nem lehet megállítani. Öt percig nem marad meg egy helyben. Nem köti le semmi. "Ő egy zsarnok" - hangzott el Apa szájából.

Felmerült bennem ekkor egy kérdés, amit alapvetően nem szabadna feltenni, és tabutéma, de a kapcsolatunk van annyira őszinte, hogy megtehessem. "Szeretitek valójában ezt a gyereket?" Hát persze, hangzott a válasz, "az hagyján, hogy mindene megvan, ha egyet tüsszent, itt virrasztok vele egész éjszaka, és rohanok taxival az ügyeletre, de amúgy is: mindig az van, amit ő akar, naponta két órát sétálok, akkor és úgy, ahogy ő szeretné - csak azért, hogy kifutkározhassa magát, a többiről nem is beszélve..."

Oké, nézzük meg. Kértem, hogy menjünk be a gyerekszobába játszani. Bementünk mindhárman, mérhetetlen döbbenet a Kisfiú arcán. Leültünk (én a szőnyegre, Anya az ágyra, Apa egy kisszékre) és elkezdtünk játszani. Kisfiú kérdezi: na és mivel játsszunk? Mivel én voltam a játékmester, azt mondtam, bármivel, amivel csak szeretne. Elővett egy vasútmodell-félét, elkezdte kirakosgatni a részeit. Lerakott egy párat, majd Apa megszólalt: Kisfiú, ezt ne így rakd, nem úgy való, hanem így, látod? Az eset megismétlődött a kisautóval is. Figyelmeztettem Apát: héé, nem hagyod játszani, így ne csodálkozz, ha öt percig köti le valami... Játszani a dolgokkal sokféleképpen lehet..." Kisfiú közben hihetetlenül élvezte a helyzetet, ki-be szaladgált a szobából, kapcsolgatta a villanyt, nevetgélt... Megkérdeztem Anyát és Apát: utoljára mikor ültetek le így a gyerekszoba padlójára játszani? Azt mondták, talán még soha. Célszerű lenne ezeket az alkalmakat ismételni. Azt is elmondtam, hogy Kisfiúnak szerintem nem ilyen játékok kellenek, amik vannak neki, mert ezek az ő igényeihez képest ingerszegények.

Anyánál azt vettem észre, hogy túl sokat fegyelmezi a picit. Amikor végül kimentünk a konyhába, jöttek a "nem"-ek. Ne vedd fel, ne vedd elő, ne rakd ki, ne csukd be, ne oda  rakd, és különben is, maradj csöndben és játssz. Elbeszélgettünk arról, hogy miért csinálja, azt mondta, félti. Ami érthető. Elmesélte, hogy egyszer majdnem megbolondult valami sütisütés közben: annyit kellett a gyereket fegyelmezni, hogy nem tudott a sütésre figyelni. Kérdeztem, miért nem vonta be őt is a munkába? Azt mondta, jaj, mert kiborítja a lisztet, mert útban van, mert elrontja a tésztáját, stb. Erre azt mondtam: na és akkor mi van? Azért gyerek, hogy ilyeneket tegyen!  Anya azt mondta, mindig elmagyarázzák neki, mit miért tegyen, vagy ne tegyen - ez egy oldalról nagyon jó ugyan, de azért vannak olyan dolgok, amiket magyarázat nélkül, kategorikusan tiltani kell. (Pl késsel, éles tárggyal való játék.) Egy gyerek nem egy törpe-felnőtt! Emellett kitaláltuk, hogy az lehet a hiba, hogy túl sok a szabály, köztük sok értelmetlen is (valószínűleg a türelmetlenségből fakadóan), így nincs hangsúlya az igazi tiltásnak. Javasoltam, hogy legyen kb öt szabály,  markánsan megkülönböztetve a többitől, és kerüljék el a folytonos tiltásokat.

Aztán Kisfiúval elkezdtünk "bunyózni". Azért van abban valami félelmetes, amikor egy kb 10 kilós gyerek pár méterről nekifut és jól lebirkóz. :-) Egy ideig élveztem. Egy idő után már nem, mert nem volt megállás. Hogy Kisfiú letépte a pulcsimat, és jól megnyújtotta, ez a legkevesebb. De amikor a hajamat tépte ki éppen, vagy felkészületlenül pofonvágott úgy, hogy szinte csengett a fülem, na az már nagyon fájt. Hiába kértem, nem hagyta abba, tiltottam,  nem hagyta abba (hiszen a "nem" nem használt, ugye..), elmondtam, hogy fáj, nem érdekelte... No ez durva helyzet volt. Egy dolog használt, még ma is szégyellem: azt mondtam neki, ha nem hagyja abba, elviszem a lufit, amit hoztam. Azaz megzsaroltam. Nagyon csalódott képet vágott, de abbahagyta a nyúzásomat. Rövid távon elértem, amit akartam, de éreztem, hogy megbántottam, és ez nekem is fájt. Utána körülbelül tízpercenként kérdezte, hogy tényleg elviszem a lufit, és hogy menjek már haza, mert nem szeret engem. Én mondtam, hogy nem, nem viszem el a lufit, de éreztem, hogy nem hisz nekem. Egyszercsak megfogtam, magam elé ültettem, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam: "figyelj, Kisfiú, NEM viszem el a lufidat, megígérem, az a lufi örökre a tied, hiszen neked hoztam. Bocsánat, hogy az előbb azt mondtam, hogy elviszem, nem gondoltam komolyan." Ezután többször már nem kérdezett a lufiról.

Ezen pár évvel ezelőtti ominózus este után többször is beszélgettünk Anyával és Apával, úgy éreztem, megfogadták a tanácsaimat. Küldtem nekik egy verset is, ezt: Lóci óriás lesz. Kisfiúval is találkoztunk többször is, igyekeztem mindig nagyon kimutatni a szeretetemet. Kisfiú nagyon bújós lett, néhány rángatás még megvan, de jelentősen csökkent.

Tegnap délután, amikor megérkeztem hozzájuk, nagyon jó volt úra látni. Ült a számítógépnél, köszöntem neki, de talán nem fogta fel. Aztán egyszercsak letette a fejhallgatót a fejéről, és odarohant hozzám: "Sziaaaa Tímea!!" és a nyakamba borult, átölelt és tartott egy pár percig. Hát, ettől virágba borult a szívem...

A kakaós csiga sütésében is segített, gyúrta a tésztát ügyesen, lett három pici csigája neki is. Amikor Anya elment a városba, ellenem szövetkezett minden elektronikus kütyü. Hogy mit küzdöttem az elemekkel! Végül a laptopon sikerült előhozni a flippert, és egy hihetetlen jót játszottunk, én is nagyon-nagyon élveztem!!!! Valahol azt hallottam, hogy akkor játszol egy gyerekkel igazán, ha le akarod győzni. Mármint olyan jó a játék, és te is annyira beleéled magad, izgulsz, és elfelejtkezel az időről.

(Az elemek harca: Egy játék-mentőautó magától szirénázott, és sehogy sem lehetett kikapcsolni, elemet nem lehetett kivenni belőle csavarhúzó nélkül, amit persze nem találtam. Kisfiú félt tőle, így beraktam a hűtőbe, az legalább jó hangszigetelő. Ami viszont percek alatt minimalizálni tudja az önbizalmamat, az egy számítógép. Nem is értem, hogy ez miért van pontosan, de ez rettenetes. Az egyszervolt.hu is csak akkor nem működik, amikor használni szeretném. Az asztali gépnek amúgy hangja nem volt, hát igen, egy vezetéket három lyuk valamelyikébe nem tudok úgy beledugni, hogy szóljon. Eleinte némán néztük a Garfieldot, miközben azon gondolkoztam, hogy ezt a gépet kidobom az ablakon, utána bocsánatot kérek és veszek egy újat nekik. Aztán amikor meg is állt a Garfield, megmondtam a gépnek, hogy itt én diktálom a feltételeket és kikapcsoltuk. Utána egy ideig rajzoltunk, aztán meguntuk. Nézzünk hát tévét! A távirányító nehezen működik, és ötven csatorna között sem találtam mesecsatornát. Aztán jött a laptop, mint megoldás, megláttam, éés... hogy az a Vistás jó édes... de aztán megoldódott ez is.)

Kisfiú tegnap egyszer sem tépett meg, ha kértem, hogy hagyja abba, megtette, hallgatott rám és Anyára is.

A legmeghatóbb jelent az volt, amikor rajzolás közben azt mondta nekem: "Te vagy a legjobb barátom.." Kérdezem tőle: "Miért?" Válasz: "Mert azóta lehet játszani, amióta itt voltál..."

Szeretni nem elég. Ki is kell mutatni. Ráadásul úgy, hogy a másik megértse, hogy ez önzetlen, magától értetődő, és feltétel nélküli. Persze nemcsak gyerekekre igaz ez.