Sikerkereső

Nemrég két megkeseredett emberrel is beszélgettem. Az egyikükkel egy flancos rendezvényen találkoztam, ötfogásos vacsora, sztárvendégek, jó program. Én élveztem az estét, és látva az ő szomorkás arcát - megkérdeztem, mi a baj. Azt felelte, ez az egész őt arra emlékezteti, mennyire elszúrta az életét.

A másikukkal a saját önsanyargató "módszereiről" beszélgettem, és megjegyeztem, ha ez nem lenne jó neki, nem csinálná. Kérdésemre, hogy milyen olyan örömei vannak az életében, ami nem függ másoktól - nem tudott felelni. Nincs neki olyan. Sem zene, sem főzés, sem valamilyen alkotás, játék, kikapcsolódás, tanulás, egy jó könyv.

Tudom, az ilyen szintű önsorsrontás mögött szervi okok (is) lehetnek. Bár, most kövezzetek meg: hallottam egyszer valahol, hogy háborús helyzetekben nem volt jellemző a depresszió, az önfeladás ilyen formája. Kemény munka esetén sem. Állítólag létezik a depresszió gyógyításának egy olyan módja, amely során kemény fizikai munkára (árokásásra, építkezésre) kényszerítik az embereket, a lelkük "ápolása" nélkül. Szintén állítólag ez a módszer nagyon hatékonynak bizonyult. Annak ellenére, hogy nem ellenőrzött az információ, tudattam ezt veletek: mert el tudom képzelni, hogy ez igaz. 100 depressziósból - hasraütök - legalább 90 az, aki azért táplálja ezeket a sötét gondolatokat, mert unatkozik.

Csíkszentmihályi Mihály, a zseniális flow elmélet megalkotója szerint az elménk alapállapota az entrópia, a kuszaság, az összevisszaság. Ha nem kötjük le az energiánkat mindenféle tevékenységgel, ami rendezett állapotban tartja az elménket, a kuszaság, a szorongás felszínre kerül. Azaz az unalom segíti a negatív gondolatok keletkezését.

Vannak emberek, akiknek kívülről nézve "minden" könnyen sikerül, sikeresek, támogató közösség veszi körül őket, nem okoz gondot állást, partnert találniuk, az előremenetelüket építeniük, a "jég hátán is megélnek".

Vajon ők hogy csinálják? Mi különbözteti meg a nyerteseket a vesztesektől? Egyáltalán ki a vesztes?

Dr Phil, a zseniális amerikai "médiapszichiáter" előadásait, könyveit nagyon szeretem. Egyik mondatát nagyon szívesen idézem sok helyen: " a nyertesek a vesztesektől abban különböznek, hogy a nyertesek megteszik azt, amit a vesztesek nem."

Azaz: adott helyzetben a legtöbb ember tudja mit kell(ene) tennie, de nagyon sokan nem teszik azt meg. Úgy gondolom, mindannyian egy hajón ülünk, aminek van egy kapitánya (az egyik én-szeletünk, szerep-személyiségünk.). Csak rajtunk múlik, ez a hajó hova tart (egyáltalán tart-e valahova), mi történik vele a viharos tengeren, és hova köt ki. Sokan nem törődnek a kapitánnyal, sőt, a hajóval sem. Megy, ahova az adott széljárás/hullámverés viszi. Csak a "szerencse" dönti el, hova jutnak így. Ha szerencséjük van, jó helyre, viszont a világuk így is labilis lehet, hiszen az külső körülményektől függ. Ez pedig gyorsan megváltozhat.

Vesztesek: akik függnek, akik hagyják kihunyni az álmaikat, a bennük élő tüzet, mert nem tesznek az életbentartásukért semmit.  

Mit is tesznek ellenben a nyertesek? Ők rájöttek arra, hogy felelősek vagyunk az életünk minőségéért, és ezt a felelősséget aktívan gyakorolják is. Nem sajnálják az energiát az álmaik megvalósításától, kitartóak, nem veszik el a kedvüket a kudarcok. Ha vannak is rossz élményeik, elgondolkodnak rajta, mit tanulhatnak belőle, legközelebb hogyan csinálják másképp. Nem a szerencsére hagyják a dolgokat, hanem azt gondolják: "ha mindent megteszek érte, nincs esélye, hogy ne működjön. Ha így nem megy, majd próbálom másképp."

Kicsit kiábrándító módon elárulok egy "titkot": az, hogy az életben rossz dolgok jönnek (csalódások, változások, kudarcok, betegségek) - természetes. Mert ez az élet. Amiért felelősek vagyunk: hogy ezeket a rossz dolgokat mennyire "lazítjuk fel" örömökkel. Azért vagyunk felelősek, hogy több örömöt passzírozzunk az életünkbe, mint amennyi bosszúság, negatív élmény ér minket. Ez jelentheti önmagában az örömet okozó tevékenységeket is, de azt is, hogy hova tesszük a negatív dolgok helyét az életünkben. Biztos, hogy össze kell omolnunk egy adott helyzetben? Biztos, hogy például egy szakítással végetér a boldogság az életünkben? Vagy netán egy új kezdetet jelent ez a dolog?

(Persze a fájdalomnak is megvan a helye. Kérdés csak az, hogy meddig hagyjuk magunkon eluralkodni, mennyi az az idő, amíg bénító erejének teret adunk.)

Menjünk inkább "szembe" a boldogsággal, ne csupán ölbetett kézzel várjuk, hogy majdcsak ránktalál egyszer!

Tedd magad boldoggá, tedd az életed tartalmassá! Mi az, amit ha holnap meghalnál, ma mindenképpen megtennél? Miért nem teszed meg most?