Sikerkereső

Ezen a témán is sokat gondolkodtam az utóbbi időben. Szerintem az elvárások hatalmas és szükségtelen csapdák, elmondom, miért.

Az elvárás, mint ahogy a nevében is benne van, kimondatlan szabályok rendszere, amelyek megszegése alkalmával a megszegőt általában megbüntetjük. Nagyon fontos eleme ezeknek a dolgoknak a kimondatlanság.

Hadd említsek egy pár példát, mi az, amit általában elvárunk másoktól:

* Mindig legyen jó napod! Ez hazugság, rossz napja mindenkinek van. Kedves barátnőm megoldása a kislányával nagyon tetszett: a pici (két éves) hatalmas krokodilkönnyeket ejtve sírt, lényegében ok nélkül. Az anyuja nem vigasztalta meg, csak sokszor elmondta neki: sírd ki magad nyugodtan, ha vége, itt vagyok, tudod. A kislány sírt, körülbelül negyedórán keresztül, szívettépően. Utána megnyugodva ment anyához, és semmi sem történt. Ment az élet tovább.

* Ne engem bánts, ha rossz napod van! Rossz hír: mindig azt bántjuk, akit szeretünk. Már tettem olyat, hogy a páromnak azt mondtam: na jó, kötözködjél, mit csinálok még rosszul? Elmondott pár bagatell dolgot, és nagy nevetésbe fulladt az egész. (Mellesleg ugye ismerjük azt az esetet, amikor a szenvedélyes veszekedés szenvedélyes szeretkezésbe torkollik?) Ő is tudott nevetni, és ez volt a lényeg. Sőt: van egy barátom-üzlettársam, akivel általában összeveszek, amikor igazán rossz kedvem van. Az utóbbi közel 10 év alatt már tudhatja az ilyen kirohanásaimról, hogy ahogy jön a "haragom", úgy megy is. Jófej dolog tőle, hogy ezt tűri. Bár fordított esetben én is megtenném neki. :-)

* Mindig szeress, egyformán. Rossz hír:  az érzelmek hullámzanak. Poppert idézve: - a "szeretsz?" kérdésre válaszként:- "nagyon szeretlek, de néhanapján unlak, sőt, egyszer-egyszer az is előfordult, hogy utáltalak..." Persze jól vagyunk szocializálva, és ilyesmit sosem mondunk, de azért ismerjük be, hogy ez a valóság. Néha mindenkinek szüksége van a világtól elvonulásra. (Persze ez tényleg néha, ha ez sokszor előfordul egy kapcsolatban, ott tényleg baj van.)

* Nem lehet örömöd nélkülem! Az olyan emberek kapcsolata (legyen az barátság, vagy párkapcsolat), akiknek egyetlen örömük a másik, nem igazi kapcsolat, hanem függőség. Szerintem az ilyen kapcsolatok azért fulladnak meg egy idő után, mert egyik ember a másikat "megfojtja" a szeretetével.

* Nem lehet titkod előttem! Nem hiszek a szimbiózisban sem. A teljes, mértéktelen, kritikátlan önátadás tényleg nem természetes dolog, hanem ismét valami függőség, és egészségtelen mértékű kiszolgáltatottság. Persze a (lelki értelemben vett) intimitásnak vannak fokozatai, vannak olyanok az életünkben, akikhez nagyon-nagyon közel vagyunk, és ez jó is így. Viszont van a személyiségünknek egy olyan magja, amely kell, hogy a sajátunk maradjon.

Én hiszek a szabadságban, sőt, az élet elkerülhetetlen velejárójának (vagy hogy is fogalmazzak) tartom. Ezt pedig nem a mindenáron-függetlenséggel tartom azonosnak, sőt. Minden szeretetkapcsolatban függünk is, és kiszolgáltatottak is vagyunk, de szabadon választjuk/vállaljuk ezt. (Persze a mértéke a lényeges, ahogy minden másnak is.) Az igazi szabadság a döntés, választás szabadsága. Amikor nem követelek, hanem kapok, de azért, mert adok is. Ha a boldogság kék madarát kalitkába zárod, elpusztul, hogy romantikusan fogalmazzak.

DE.

Kell, hogy legyenek igényeink is, mert ettől vagyunk egészek, és azokat tudnunk kell felvállalni is. Tölts velem időt, hallgass meg, ne felejtsd el a születésnapomat, simogass, vagy csak úgy legyél. Ha nincsenek igényeink, vagy feladjuk őket egy (hangsúlyozom: bármilyen jellegű) kapcsolatban, akkor nem csináljuk jól.

S hogy miben különböznek az igények az elvárásoktól? Abban, hogy kimondjuk, hogy kommunikáljuk őket. Persze egy idő múlva már nem kell kommunikálni sem, de az elvárások (hallgatólagos, azaz ki nem mondott, sértődést kiváltó, ellentmondást nem tűrő igények) csapdájába ne essünk bele.

ui: Popper Pétert nagyon szeretem. Ennek az írásnak az egyik ihletője két könyve volt, ami a kezembe került, nagyon szeretem mindkettőt: Ezek címe: A meghívott szenvedély, és a Hazugság nélkül.