Ez a bejegyzésem az előző kistestvére, néhány továbbfűzött gondolat.

Kerestem azt a mondást, de nem találtam meg, amely Párizs megismeréséről szól. Valami olyasmi, hogy aki két napot tölt Párizsban, azt hiszi, mindent látott, és Párizs gyönyörű. Aki egy hetet, az úgy gondolja, még nagyon sok felfedeznivaló van. Aki pedig egy hónapot, úgy érzi, semmit sem látott Párizsból.

Valahogy így vagyunk egymás megismerésével is. Saját magunkat sem tudjuk megismerni teljesen, hát még egy másik embert? Egészen addig tudunk megmaradni egy kapcsolatban, amíg az nem unalmas, amíg képesek vagyunk egymás határait tologatni, amíg felmelegszik a szívünk mellette, amíg él bennünk a kíváncsiság iránta.

Nagyon sok olyan kapcsolatot láttam, ahol megpróbálják lefölözni egymást a felek - azaz igyekeznek csak a jót megkapni a másikból. Aztán amikor a másik rossz(abb) tulajdonságai, gyengeségei előtérbe kerülnek, csalódás van: ja, ez már nem is kell nekem. Akkor mi kellett addig? Csak az érme egyik oldala? Nagyon érdekes folyamat mind az, amikor befelé megyünk egy kapcsolatba, mind az, amikor kifelé jövünk belőle.

Összességében: felületes információk alapján döntünk egymásról sokszor, akár a kapcsolatok kezdetén, akár a folyamán - bár a végükön talán nem. Mostanában mintha semmire sem lenne elég idő - főleg a másikra való figyelésre, törődésre nem. Pedig az igazi szeretet az elfogadással kezdődik. Ha valakinek csak pozitív tulajdonságai vannak, mit is kellene elfogadnunk benne? Az elfogadás a gyengeségek elfogadására vonatkozik elsősorban.

Jó úgy a társad, ahogy van? A meglevő gyengeségeit ismered? Számodra tolerálhatók? Tolerálni persze azt jelenti, hogy bár tudsz róluk, de szinte észre sem veszed  a mások által zavarónak ítélt dolgokat benne. Például: ha tudod, hogy szórakozott, nem veszed le a fejét, ha elfelejt valamit, sőt, meg sem említed - hanem erre felkészülsz mondjuk apró cetlikkel a lakás minden pontján, vagy rátelefonálással a fontos esemény időpontja körül.

Emlékszem, életem első igazi szerelmének vörös haja volt. Apróság. Sokszor bementünk anyum munkahelyére akkor, és mesélte, hogy megjegyezték a munkatársai: nem zavar minket a haja? (azért ez döbbenetes, hogy ilyesmi zavarhat embereket...) Anyumra büszke voltam, azt válaszolta: "Miért, milyen a haja? Észre sem vettem..."

Nem, nem lehet senkit sem megváltoztatni, kapcsolaton belül erre törekedni pedig kifejezetten hibás dolog. Lehet abban segíteni a társadat (sőt, légy te a mentora, az első ember, aki hisz benne!), hogy magából kihozhassa a legtöbbet - ha ebben ő partner -, de még ez is veszélyes. Vigyázzatok: az arányok ilyenkor könnyen eltolódhatnak, és akkor megfeleléskényszer, és egyfajta hangsúlyozott szülő-gyerek szereposztás alakulhat ki köztetek. (Persze az egészséges kapcsolatokban a partnered egyszerre a szülőd, társad, és gyereked, de az arányok körülbelül egyenlően oszlanak meg a három szint között.)

A "még egy esély" is ehhez a témához tartozik. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy ez egy szánalmat ébresztő megmentési kísérlete a kapcsolatoknak. Szerintem megalázó dolog. Nem a szakítás pillanatában döntünk egy kapcsolat sorsáról, hanem a dolgok már sokkal korábban eldőltek/elromlottak. Ha akkor (az elromlás idején) a problémát vagy a súlyosságát nem vettétek észre, mert nem figyeltél/figyelt rád megfelelően, a szakításkori "még egy esély" legfeljebb ideig-óráig jelenthet megoldást, de véglegeset semmiképp. Nagyon gyanítom, hogy ez is csak az egyik félnek (a még-egy-esélyt-kérőnek) lehet jó. Ekkor az érzelmek (a másik félben) már elmúltak. (Kivételek persze mindig vannak, lehet, hogy az utolsó esély mégis előidézhet valamiféle változást a személyiségben, ami a kapcsolat töréséhez vezetett, és az is kérdés, mennyi időre "tervezzük" az adott kapcsolatot.)

No és mikor múlnak el az érzelmek? Egyszer hallottam és megjegyeztem, mert jó volt: ha már nem emlékszel a másik szeme színére, tekintetére, és arra, hogy mikor néztél bele utoljára. (Érdekes, hogy akit nem szeretünk szívünkből, annak nem tudjuk felidézni a tekintetét...) Elmúltak a kapcsolatot összetartó érzelmeid, ha az egykori társad már teljesen közömbös, mint társ. Jelenben van, de már múltnak érzed.

Nem akkor, amikor haragszol rá, amikor meg vagy bántva, amikor csalódott vagy. Hanem akkor, amikor már közömbös.