Mélyen egyetértek Szendi Gáborral, az alábbi egy cikkrészlet tőle:

 

Mától Valaki leszek!

Na most ha ilyen egyszerű, miért is ne hinnénk magunkat Valakinek? És akkor leszünk Valakik! Egyre szilárdabban az a meggyőződésem, hogy az a sok-sok irigylésre méltó sikeres ember csak attól lett sikeres, hogy meg tudta előlegezni önmagának a sikerességet. Egy sikeres üzletember, egy tudós, egy művész, egy sportoló csak abban különbözik az un. átlagembertől, hogy ők mertek kitartóan energiát és időt fektetni abba, ami csak jóval később térült meg nekik. A nagy ötletek, a nagy teljesítmények visszafelé fejtve sokszor kézenfekvőek. Sok nagyra tartott ember titokban nem érti, mitől gondolják őt olyan különlegesnek, de egy idő után elfogadja. "Úgy látszik mégiscsak tudok valamit". Ez a valami olykor semmi más, mint mániákus ragaszkodás valamihez. Demoszthenész dadogott, de a fejébe vette, hogy ő szónok lesz. Az lett, nevét máig őrzi a történelem. Napóleon egy katona volt a sok közül. Tőle származik a mondás: minden katona ott hordja az iszákjában a marsallbotot. Vagy vegyük Bill Gates esetét. A mániája volt a komputer. 1968-ban Gates semmi más nem volt, mint egy komputer fanatikus kamasz. Amikor az első mikroszámítógép megjelent, felhívták a gyártócéget, és azt hazudták, hogy írtak rá egy BASIC programot. Miután megrendelték tőlük, hát meg is írták. Aztán Gates otthagyta a Harvardot, csakhogy csinálhassa azt, ami a rögeszméje. De hagyjuk a nagy dolgokat. Kik kerülnek be a Megasztárba? Hát nem azok, akiknek akkor jutott eszükbe, jó lenne énekelni, amikor megjelent a felhívás: lehet jelentkezni. Olyanok jutnak be és válnak győztessé, akik már a nagy lehetőség előtt makacsul hittek abban, hogy ők énekesek lesznek. Persze nem mindenki lesz Demoszthenész, Napóleon, Bill Gates és Megasztár győztes. De sikeres, önmagát megvalósító, önmagával elégedett ember bárki lehet. Sikeres szülőnek, kreatív háziasszonynak, eredeti pofának lenni ugyanúgy elégedetté tehet, mint kiválasztottá és hírnevessé válni. Utóbbiakhoz persze hogy kell némi szerencse és képesség is. De megjegyzem, ez is csak utólag világos! A szerencse azt találja meg, aki keresi!

Az igazi kérdés megint az, mi a siker motorja. Az átlagember olyan célokért szeret küzdeni, amiről már bebizonyosodott (vagyis mások már bebizonyították), hogy megéri, és amire bizonyítékokat lát, hogy ő képes lesz rá. Az ilyen tuti célokból persze sosem lesz nagy durranás. Hogyan főzzünk levesporból levest. Ha már valaki megmászta elsőnek a Himaláját, nem lehet még egyszer elsőnek megmászni. És nincsen olyan tanfolyam, amin azt lehetne megtanulni, hogyan legyünk Napóleonok, Bill Gates-ek, vagy hogy mire kéne gyúrnunk, hogy az elkövetkezendő 5 évben majd mienk legyen a kizárólagos nagy ötlet, aminek még híre-hamva sincs. De azt sem tanítják sehol, hogy hogyan merjünk -a vasárnapi ebédet megkockáztatva- valami új receptet kitalálni.

Akik viszik valamire, azokat általában nem szokta érdekelni, mennyi a realitása annak, amit szeretnek. Kedvenc példám Van Gogh, aki életében egy képet adott el, vagy Rorschach, aki 25 svájci frankot keresett tesztjével rövid életében.
De a mi a különbség akkor az önmegvalósítók és a "senkik" között?

Tessék mondani, akkor mit is kell csinálnom?

Térjünk vissz a levélíráshoz. A fiatal fiú korábban nem mert levelet írni, majd egyszer csak elkezdett irogatni. Kezdetben nem tudta elhinni, hogy ő meg tud írni egy levelet, ill. azt hitte, amit ő írna, annak elborzasztó hatása lenne az olvasóra. Amikor először szánta rá magát a levél megírására, magában muszáj volt elfogadnia, hogy ő meg fog tudni írni egy levelet, és az "olyan lesz, amilyen" és hogy "ez van, én ilyet tudok és passz."

Meg tudta tehát előlegezni önmagának azt, amit még meg sem tett, és előre vállalta műve megítélését és következményeit. A recept tehát úgy fogalmazható meg, hogy képes volt egy olyan új szerepet vagy önképet kialakítani önmagáról, amely valahogy így szólhatott: "olyan ember vagyok, aki, ha izzadva is, de meg tud írni egy levelet és fütyül arra, mit szólnak majd hozzá". Amikor nekem azt írta, hogy már egész jól megy a levélírás, akkor önképe már tovűbbfejlődött: "olyan ember vagyok, aki egész jó kis leveleket tud írni".

Demoszthenész azt mondhatta magában: "olyan ember vagyok, aki le tudja győzni a dadogást". Napóleon karrierje akkor kezdett emelkedni, amikor egy elfoglalhatatlannak hitt angol erődöt az ő cselével sikerült visszafoglalni. Nem abból indult ki, hogy "eddig senki nem tudta, akkor én miért tudnám", hanem abból, hogy "olyan ember vagyok, akinek még ez is sikerülhet". Amikor Allen és Gates füllentettek az állítólagos programjukról, akkor azt gondolták: "mi ezt megtudjuk csinálni".

Na jó, most Ön azt mondja, hát persze, ha ilyen egyszerű volna. De hát ők hittek magukban. Az az igazság, hogy nem hinni magunkban legalább akkora erőfeszítésbe kerül, mint hinni. Aki nem hisz magában, az állandóan azon dolgozik, hogy negatívba írja át véletlenül becsúszó sikereit, hogy állandóan érveket és kifogásokat keressen arra, miért nem mer "nagyot gondolni". Ez hosszútávon fárasztó és később elnevezik majd őt depressziósnak. Holott csak kifáradt az állandó "nem-hívésben". Ráadásul kezdetben nem kell hinni magunkban, később meg jön az magától. A megváltozott viselkedésünkre adott reakciók igazolják majd vissza, hogy jól gondoltuk.