Hú, micsoda napom volt ma... Motoroztam. :-) Nem is akárhogy. :-)

Az úgy volt, hogy... Nemrég meglepett valaki egy filmmel, ami egy sportkocsi elejére rögzített kamerával készült. A meglepődés benne az volt, hogy elképesztő mértékben élveztem. A filmnek hangja nem is volt, és különösebb extra dolgok nem voltak benne (mondjuk így.. :-) ), de - Etaint idézve - néma csendben, pislogás nélkül néztem végig. Azaz nem volt ez néma csend mégsem, mert "belül" hallottam a motor hangját, az út zaját, sőt, a zenét is az autóban. Elképesztő volt (ismétlem a szót, de nem tudok jobbat, bocsánat), ahogy éreztem, amikor a piros lámpánál elindult, és felemelkedett az autó orra. :-) Arra gondoltam a film után, hogy akarok, akarok egy sportkocsiiiit - de persze annyira azért nem tudnék vele bánni, így letettem róla (nagy duzzogva.)

Lelkendezve meséltem ezt az élményt egy barátomnak, aki nagy motoros. Azt mondta: "na majd én megmutatom neked, mi az a sebesség"... és elvitt motorozni. Ez történt ma.

Hát, mit ne mondjak, féltem. A kirándulás a csillaghegyi garázstól indult, ahol sikerült beleszuszakolnom magam egy bőr-overallba, ami egy páncélnak tűnt, és úgy éreztem magam benne, mint egy hóember. Aztán a bukósisak következett, végül a kesztyű (sorrend fontos!). Aztán a reszketés... :-) Előtte is, de a motoron különösen. (Most először életemben ültem ilyen sportmotoron.) Annyira szorítottam a vezetőt, hogy majdnem a levegőt is kiszorítottam belőle. Kimentünk Visegrádra (igen, a szerpentinen), én pedig szinte végig sikítottam. Amikor megálltunk pihenni, kérdeztem a kedves sorfőrt, hogy "te hallottad, ahogy sikítozom?" - "Nem" volt a válasz, így gondoltam, nyugodtan sikoltozhatok magamban...

Teljesen belebújtam a vezetőbe, a fejemet lehajtottam, csak az egyik oldalra mertem kipislogni. Nem dugtam ki semmimet (kezem, lábam, hasonlók), hátha leviszi a menetszél...

Aztán a pihenő/forduló után már kezdtem feloldódni. Már nem szorítottam annyira (így a görcs kiállt a különböző testrészeimből), és néha még sikkantgattam ugyan egy picit, de aztán ez is elmaradt. A Szentendrei úton visszafelé már előre néztem, néztem a kilométerórát is, és a kanyarokat is, és így sokkal, de sokkal kevésbé féltem.

Bátor, bátor voltam nagyon. Büszke voltam magamra. Nagyon vágytam valami hasonló élményre, és volt merszem kipróbálni. Közben azt is megtudtam magamról, hogy nekem idő kell valamihez hozzászokni. Nem vagyok az a "gyere cipó, hamm, bekaplak" típus. Nem hirtelen történnek velem a nagy dolgok, hanem szépen, lassan.

A sebességhez hozzászokás is...

ui: azért inkább a sportkocsi, még mindig, azért, mert az acélban valahogy jobban bízom, mint a bőrben...  De megyünk még motorozni is...