Sikerkereső

Tegnap ismét úsztam, és próbálkoztam a félelmeim leküzdésével. Most a lélegzetvétel ritmusosságát gyakoroltuk.

Ami nagyon jó volt: amíg bírom levegővel, úszom a víz alatt (a 90 cm-es vízben egyelőre), és nagyon élvezem. Bárcsak ne kellene levegőt venni! A kisvízben ugyan néha már sikerült megfelelő ütemben levegőt vennem, és nem tört meg a mozdulat. Az egyik dolog, ami nagyon tetszik az úszásban, az az elegancia, a lágyság, a siklás. Az elegancia amúgy is a gyengém. A rossz levegővételi technikám azonban megtöri a mozdulatot. Rájöttem, hogy amikor visszateszem levegővétel után a fejemet a vízbe, le kell hajtanom, és tolni előre. Így könnyebb, szebb.

Ami nem ment: a medence szélét nagyon nehezen tudom elkapni, úszásból siklásba nagyon nehezen és ritkán sikerül a váltás. Érdekes volt: ha M odatette a kezét a medence széléhez, azt el tudtam kapni. A sima követ nem annyira.

Viszont: a kinti másfél méteresben mindig visszaesem. Nem merem elengedni a kapaszkodót, és rossz lemerülni a víz alá is. Újabb érdekesség: a benti kétméterest kellemesebbnek érzem, ott bemerülök a víz alá gond nélkül (persze kapaszkodva). A kintiben majdnem fuldoklom - még mindig. Ez valamilyen oknál fogva hőmérsékletfüggő lehet, a kinti víz hidegebb.

Kicsit elcsüggedtem, mert úgy érzem, megálltam. Pedig nem. Minden változási folyamatban, az első nagy élmények után, tapasztalható visszaesés. Az új élmény iránti lelkesedés már nem vonja el a figyelmemet a problémákról- de már nem elég a rutinok kialakítására. Most jön a kemény munka fázisa, ahonnan lassú fejlődés következik. Azt hittem, én megúszom ezt, de úgy látszik, nem - ami nem baj, mert csak a kemény munka eredménye lehet a biztos teljesítmény.

Megkérdeztünk egy úszómestert is, hogyan tovább. Mi lehet az oka a megakadásnak? Azt mondta, itt már nincs más, mint pici lépésekkel, apránként haladni, először tíz centire elengedni a medence falát,  lebegni, majd mozdulatokkal próbálkozni, tágítani a határaimat úgy, hogy a biztonságérzetem megmaradjon. Érdekes, hogy mennyire lassan növekszik bennem ez a biztonságérzet... Azt gondolom, itt már nem a "traumák" (ha voltak egyáltalán) legyőzése a feladatom. A görcsös félelem szinte már teljesen elmúlt. Egyszerűen "csak" merev vagyok, de már nem rettegek. Nem bízom még magamban. :-) Azt hiszem, azt kell elhitetnem magammal, hogy minden helyzetet meg tudok oldani a vízben. Itt pedig nem segít a racionalitás: igenis meg kell élnem, hogy fentmaradok a víz felszínén, ha elengedem magam.

M amúgy megdicsért. Azt mondta, igenis vannak eredményeim: ha nem is ritmusos légzéssel, de a kismedencét végigúsztam, és azt a régi pánikszerű félelmet és az ebből fakadó kontrollálatlan csapkodást egyszer sem látta rajtam. Végig nyugodt maradtam és voltak szép* mozdulataim.

Azt is mondta, hogy mennyire jó az, hogy ha valami akadályt érzek magamban, akkor azt megpróbálom leküzdeni, és nem adom fel. Kitartok, akadályok közepette is. Ezt nagyon sokan nem teszik meg és ezzel beleragadnak a problémákba. Egyetértettem vele. :-)

Jól esett a biztatása, mert kicsinek éreztem az eredményemet. De most ilyen időszak következik. (Jól csinálja. :-).)

Nehezített pálya következik, mert a kinti másfél méterest hamarosan bezárják, így marad a 90 cm-es és a kétméteres víz. Valamiért a kétméterestől nem félek annyira (ez nagyon érdekes!), mint a kinti hideg másfelestől.

Folytatjuk. :-)

*: azt hiszem, Leonardo da Vinci mondta talán, hogy "ami nem szép, az nem működik"? :-)

ui: újraolvasva az írásomat: lehet, hogy már nem a víztől, hanem magamtól félek? :-) Kétely: Vajon meg tudom-e csinálni? :-)