Honnan tudhatjuk, hogy készen állunk az újabb lépcsőfok megtételére? Egy újabb kérdés, amire évekig kerestem a választ...
Egy tudatosan élő ember folyamatosan fejlődik, és tágul a világ körülötte. Érdekes dolog, hogy csak a világ tágul, a környezet marad a régi. (Ezzel sokat foglalkozunk is az ügyfeleimmel: te már "új" vagy, de a környezeted még a réginek ismer, és el is várja tőled a régi viselkedésmintákat...)
Viszont ha a világ, a világnézet tágul (ez tágulhat? Szélesedik...), és a környezet a régi, akkor mi lesz még a folyamatban? Üresség... Ez az üresség, ez a piszkálódós ürességérzés egy nagyon jó dolog. Amikor semmi sem jó, semmi sem elég, de ugyanakkor nem vagy szomorú, hisz tele vagy energiával, visz a lendület előre, naponta történnek "csillámló" dolgok. Amikor olyan "mehetnéked" van, de még nincs hova. Amikor a régi dolgaidat olyan megbocsátóan új tekintettel tudod nézni: eddig tudtak veled jönni, de most lemaradnak - és ez így van jól.
Megteremtődött a hely az újnak.
Egy idézet Kovács Ákos, Karcolatok című szösszenetéből vagy tíz-tizenöt évre visszamenőleg. A címe: Várás
Valami felépülőben van, valami tornyosul, leszakadni, felrobbanni, tönkremenni, felragyogni érződik valami; bennem hatalmas a várakozás.
Valakit várok itthon ülve is, vagy csak valaki várat magára (velem), a hangos liftajtócsapódások nyomán a szívem dobolni kezd, nagy svunggal tolul a vér, hallom zubogását, egymagam ülök a ronda lámpánál, írnék, de nem tudok, egy érkezés zajait hallom a lépcsőházból, oly melegem van, hogy reszketek. Senki sem szólt, hogy jön, de feszülten várok, kell.
Máskor, hazajövet, a postaládát lesem, szeretnék egy csak nekem szóló levelet kapni, a liftbőll kilépve halogatom a pillanatot, hogy megpillantsam a lakás ajtaját, hátha üzenet, levél, virág vagy bomba vagy VALAMI vár a rácsok közé dugva, valami személyes-szenvedélyes, folyosói szelek és kleptomániás szomszédok kényének kitéve, valami, semmi.
Bámulom a telefont, hogy csörögjön, ha csöng, félve veszem fel, saját hangom idegenségén elképedek (megrémülök?), viccel feloldom, mindig kéznél van néhány könnyű szófordulat, motyogva teszem le, nem tudom, viszhallás, vagy viszlát ilyenkor a helyes elköszönés, bárcsak csörögne megint, jaj, csak nehogy megszólaljon,
MIRE EZ A NAGY VÁRÁS? Ejnye. "
Ez olyan "végre"!
Utolsó kommentek