Sikerkereső

Most a szeretetről támadt kedvem írni, a cím pedig azért ilyen furcsa, mert ebből a dologból annyira kitaposódott az értelem, hogy szeretném ezt a bejegyzést kicsit megkülönböztetni a szokásos hasonló írásoktól... Azt is szeretném, ha ez az írás nem valami nyálas-csöpögős dologgá válna, mert akkor elvesztené a valódiságát, amit nem szeretnék. Mindenesetre nehéz téma ez.

Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon hogyan alakul ki az, hogy szeretünk-e valakit, vagy sem. Hát, megfejteni nagyon nem tudtam (nem is biztos, hogy akartam volna nagyon részekre szedni - elveszik a varázsa), viszont egy érdekes dolgot észrevettem.

Valamitől, amikor megismerkedünk valakivel, előfordul az, hogy az illető egyszerűen csak beleíródik a szívünkbe. (Nem mindenkivel, és nem mindenkor van ez így, persze, de ha előfordul, az nagy ajándék.) Meggyőződésem emellett, ha egyszer beleíródott, nem tud onnan kiíródni, vagy legalábbis csak nagyon-nagyon hosszú idő alatt. Nem "íródik ki" még sok-sok fájdalmas esemény hatására sem, mert legfeljebb akkor haragszunk rá, de valahol nagyon vágyunk arra, hogy ne kelljen haragudni és megint legyen minden olyan, mint régen.

Legalábbis az én szívemből nem íródnak ki emberek, bárhogy is történjenek a dolgok. Én nem tudom abbahagyni a szeretést (felszólításra pedig még kevésbé). A kapcsolat maga megromolhat, persze, és van olyan kapcsolat, amit nem is lehet megjavítani. Akkor továbbmegyünk, és az illető ember a legutolsó jó fázis állapotában marad meg bennünk, persze akkor is, ha csalódottak vagyunk.

A szeretet állapot. Nem, nem múlik el.