Valamelyik rohangászós napomon, jártomban-keltemben az autóban hallottam egy érdekes hírt. Felmérést készítettek, ha jól  emlékszem középiskolásokkal, hogy mik szeretnének lenni, ha nagyok lesznek. A legtöbben "sikeres üzletemberek", és nagyon gazdagok szeretnének lenni. Céljaik elérésének legnagyobb akadályaként pedig az önbizalomhiányukat látják. (Sajnos nem találtam égen-földön sem ezt a tanulmányt, pedig érdekes lett volna elolvasni egészben, volt még pár következtetése ezen kívül is. update: közben meglett, itt található: Sajtóközlemény)

Ugye érezzük ebben az ellentmondást, és az irreális célkitűzést? Minden sikeresség alapja a stabil önbizalom, így azt gondolom, először ezzel kellene foglalkozniuk, akár iskolaszinten is. (Döbbenet amúgy, hogy tudomásom szerint az iskolákban önismereti képzés, életvezetési tanítás nem nagyon van, már ha egyáltalán...) Arról ne is beszéljünk, hogy halványan mintha az is kiderülne ebből a pár fenti mondatból, hogy az önbizalom pénzzel (gazdagsággal) pótolható.

Pedig az önbizalmat nem adják ingyen, de nem is lehet megvenni pénzzel, meg kell érte küzdeni.

Ha jobban belegondolok, és merész is vagyok mellé, azt mondom, ennek a fogalomnak alapból nincs értelme. Azaz helyesbítek: csak akkor van értelme, ha hiányzik, ugyanis ha az embernek megvan a saját  magához való önbizalma, eszébe sem jut ez a kérdés.

Mert mi is az "önbizalom"? Ha tudom, hogy valamire képes vagyok, hogy valamit el tudok végezni problémamentesen. Például: egy egészséges ember tudja magáról, hogy el tud menni a boltig, ha vásárolni akar. Fel sem merül  benne a kérdés, hogy képes-e rá, és nem azzal kel fel reggel, hogy "vajon el tudok menni a boltig ma is?".

Ha pedig a kérdést úgy tesszük fel, hogy "képes vagyok-e egy jövedelmező vállalkozás létrehozására és fenntartására" vagy "egy jövedelmező állás  megszerzésére és megtartására?", akkor már lehetnek kétségeink.

Meddig? Ameddig nem gyakoroljuk, sokszor, napi szinten. Mert lehetséges, hogy akkor, amikor először boltba mentünk egyedül, még voltak kétségeink, de az ezredik bevásárlás már nem  okoz gondot. Hogy oldottuk fel az akkori kétségeinket? Valószínűleg segítettek a szüleink. Először együtt mentünk velük vásárolni, megismerkedtünk a  bolthoz vezető úttal, megtanultuk, hogy legyen nálunk bevásárlószatyor és pénz, és egy vásárlandó-lista sem haszontalan. Aztán amikor egyedül vágtunk neki az útnak, biztosan otthonhagytuk néha a listát (talán még ma is), vagy a pénzünket, vettünk olyat, amit később megbántunk, néha talán át is vert néhány eladó.

Aztán szereztünk benne rutint, és tudjuk, mire számíthatunk, hogyan lehetünk gyorsak és hatékonyak, az átverések száma is csökkent, valószínűleg jelentősen. Tehát összefoglalva: először tanítottak, tanultunk, próbálkoztunk, hibáztunk, ebből ismét tanultunk, ezt az egészet sokszor ismételtük, és a végén profik lettünk benne. Eddigre pedig a kétségeink is elmúltak.

Ugyanígy van ez a vállalkozásokkal is.

Tudják vajon ezek a gyerekek, hogy "kőgazdagnak" lenni sok munkát jelent? Tanulni, valamiben profinak lenni, megtanulni eladni a szolgáltatásunkat, kapcsolatokat építeni, "ott lenni" - profivá válni a vállalkozás mikéntjéből...

Csak nem azt hiszik, hogy csak úgy a fán terem az önbizalom, majd azt valaki vagy valami megadja nekik? Véleményem szerint ez csak munkával, gyakorlással keletkezhet. Hát persze, hogy "nincs önbizalma" egy olyan tevékenységben, amit még sosem végzett!

(Persze ide még tartozhat a nagyképűség-büszkeség különbsége és az optimizmus is, de azt majd egyszer később fejtem ki.)