Mottó: "Látom benned az embert, mint szobrász a kőben a szobrot" (azt hiszem,  Michelangelo mondta ezt, de nem vagyok benne biztos)

Mindig is érdekelt a tehetségkutatás, sőt. Ezért lettem coach.
Manapság annyiféle "definíció" létezik a coachingra, hogy én is közzéteszem a sajátomat.

A coaching lényege a sikerre edzés.

Kinek van szüksége coachra? Szerintem mindenkinek, sőt, mindenkinak van is coacha, bár lehet, hogy nem professzionális, és éppen nem annak hívja.

Ki az, aki tehetséges? Szerintem mindenki. Tehetségesek nagyon sok mindenben lehetünk. Van, aki meggyes pite-készítésében a legjobb. Van, aki asztalt tud olyan szépen feldíszíteni, hogy csodájára járnak.

A lépték változhat.

Van olyan, aki olimpiai versenyszámokban tehetséges, és így világbajnok lesz/lehet belőle. Van olyan, aki a legjobb interjúzó, így "fejvadász" lesz belőle, vagy akár felvételi vezető egy nagyvállalatnál.

Egyszer egy régebbi posztban már írtam az önbizalomhiányról. Továbbra is meggyőződésem,  hogy az "önbizalomhiány" csupán a felszín. Ha feltételezzük, hogy tehetségesek vagyunk valamiben, akkor ez esetben az van alatta, hogy nem vagyunk a helyünkön.

A coach (egyik) dolga az, hogy rájöjjön, hol van az ügyfele helye (az ügyfelével együttműködve), és annak eléréséhez hozzásegítse.

Az alábbi torokszorító, könny-előcsalogató videorészletek az angliai tehetségkutató műsor, a Britain got a Talent (Hasonló a  nálunk nemrég futott Csillag születik-hez, bár jóval színvonalasabb) felvételei közül származnak.

Az első kettő főszereplője Paul Potts. (Hasonlóság a coachinggal: a folyamat ugyanaz, mint ami Paul Potts-sal történt.)

Az első filmrészlet elején arról beszél, hogy az önbizalom mindig problémát okozott neki, sosem bízott magában. Főállásban mobiltelefon-kereskedőként dolgozik, de szeretne az éneklésből megélni. Nézzétek meg a zsűri arcát, amikor Paul kiáll a színpadra, és bejelenti, hogy ő operát szeretne énekelni, és vessétek össze a produkció végén látható arckifejezésükkel:

Paul Potts a válogatásokon

A második részlet felvétele a középdöntőben készült. Az elején arról beszélt, hogy a hangja a legjobb barátja. Ő egy furcsa embernek tartja magát, akiben a többiek sosem hittek, mert mindig különbözött valamiben. Ha ettől rosszul érezte magát, énekelt, és visszatért a jókedve. "Úgy érzem, a különbözőségem miatt voltak mindig gondjaim az önbizalmammal. Ha énekelek, ezt nem  érzem. Akkor a helyemen vagyok." - mondja. A válogatás után érezte először, hogy ő valaki: ő Paul Potts. Figyeljétek a tekintetét: alázat és szerénység van benne.

Paul Potts a középdöntőben

A zsűri egyik tagja azt mondja: "amikor elkezdesz énekelni, mindig drukkolok, hogy meg tudd csinálni, és nemcsak megcsinálod a végén, de a varázslat is mindig megtörténik." Nézzétek a zsűri nőtagjának mosolyát: egy kicsit beleszeretett.

A döntőben

A végén azt mondja az interjú során, hogy azt hiszi, még mindig álmodik. A tekintete még mindig ugyanaz. (Nem tudom, volt-e segítője a háttérben, reméljük igen, és a tekintete öt év múlva sem változik meg.)

Végül: az eredményhirdetés

Ugyanezen a versenyen egy másik szereplőt, egy kislányt is szeretnék Nektek megmutatni: ő Connie Talbot, hat éves. A "Somewhere over the rainbow"-t énekli,  elmondása szerint azért, mert a nagymamája mindig ezt énekelte neki és nagyon szereti.

Connie az elődöntőben
Connie a döntőben

Ami a döbbenetes: a csend a nézőtéren. Ugye te is figyelsz a dal minden szavára? Elképesztő karizma egy hatévesben!

Paul Potts nyeri meg, örülök neki, mert egyrészt ő jobban tetszett, másrészt mert hatévesen még nem szabad ekkora versenyt nyerni - a média mérgező ereje miatt.

Mindig lenyűgöz, amikor egy-egy akármilyen produkció vagy teljesítmény közben az adott emberen érzem, hogy most kívül-belül ugyanaz él benne, ahogy látom, hogy átszakítja az ő saját, egyszemélyes versenyének célszalagját.

Ilyenkor mindig sírok. Persze úgy, hogy az illető ne lássa.