Sikerkereső

Nem győzök eleget írni, beszélni, gondolkodni erről. A szabadságról. Két ember (bármilyen kapcsolatban is vannak) kapcsolaton belüli szabadságáról. Valamint ennek kiegészítőjéről, a tiszteletről.

Elutazásom alatt felhívott valaki, és a következő párbeszéd zajlott le köztünk:

"-Olvasol te emailt?" - megj: rögtön a köszönés után. Jól érzem, hogy ez számonkérés?
"-Nem, mert vidéken vagyok épp, nem vagyok otthon."
"-Jó, hogy szólsz".. - Számonkérés és letolás.
"-Őszintén: eszembe sem jutott, hogy szóljak, hiszen te vagy az, aki hetekig néha nem is jelentkezik..." - és még lelkiismeretfurdalásom is van.
"-Csütörtökön 9 vagy 10?" - Reggel. Köszi, hogy választhatok. Kertészkedni vagy fotózni akartam jövő héten. Ezek szerint módosul a programom. Rosszkedvvel tettem le a telefont. Most mit mondjak? Hogy egymillió dolgom van amúgy is? Fontos ez, ha mondom is?

Apró helyzet, de példának jó. Nem éreztem benne sem a tiszteletet, sem az elfogadást, sem a szabadságomat. Tudom: fontos a program, és oké, elfogadtam, hogy ez így megy, elfogadtam őt is, aki "elkövette" a fentieket, de nem hiszem el, hogy ezen nem lehetne úgy változtatni, hogy az nekem is jó legyen, hogy sérülés nélkül jöjjön "át" egy kérés... Hogy ne érezzem ilyen erőszakosnak a helyzetet. (Ja, nemcsak ezt.) De sajnos kénytelen voltam hozzászokni, hogy nekem kell alkalmazkodnom sok olyan helyzetben, ahol lehetne másképp is, mert a másik nem hallja, amit kérek, nem hall engem, nem figyel rám. Sőt: számonkér, elvár, és letol emellett. Hogy jogosan-e? Az mindegy. Neki.

Én tudom csinálni fordítva. Tudok figyelni, tudok kérdezni, tudok elfogadni, tudom, hogy kell azt, hogy a másik önmagának érezhesse magát mellettem. Ez pedig jó nekem így. Mert szeretem, ha örül a másik. Szeretem, ha nem tetézem a gondjait.

De: ember vagyok, hibázok, és néha nekem sem sikerül. Nálam is el tud szakadni a cérna, néha én is csak magamat látom és senki mást.

Olyankor szólj rám, kérlek. Igyekezni fogok változtatni. Mert fontos vagy nekem.

Ez pedig nem fogja azt jelenteni, hogy mindent el tudok majd viselni (hát persze, hogy nem), sőt, lesz olyan, amit nem, de amíg érzem, hogy tisztelsz, elfogadsz, hogy lehetek önmagam: mondhatok nemet büntetés nélkül, lehetek néha hisztis, nyers, feledékeny, vagy csak simán szórakozott - akkor sokkal többet fogsz majd kapni a pozitív oldalamból is.

Mert akkor nagyon foglak szeretni.

ui: újra elolvasva az írásomat: érdekes, hogy nem azt kérem, hogy annyira figyeljünk egymásra, hogy egymás gondolatait is kitaláljuk. Pedig ez sem lehetetlen: ha ilyesmi történik, az nagyon nagyon jó. Először viszont elég annyi is, ha azt tiszteletben tartjuk, amit a másik kér.. Szavakkal...