Tegnap a városban jártamban-keltemben az egyik forgalmas aluljáróban felfigyeltem egy virágárus nénikére. Nagyon szeretem a pici virágcsokrokat, minél természetesebb, annál jobb. Sokkal nagyobb örömmel tölt el egy frissen szedett vadvirágcsokor, mint egy celofános, megcsinált csoda. Az aluljárókban járva, ha találkozom ilyen kis virágcsokrokkal, a legtöbbször veszek belőlük.
Ez a néni, akitől legutóbb a virágot vettem, gyöngyvirágot, nefelejcset és tulipánt árult. Látszott rajta, hogy a saját kertjében szedte. Legalább hetven éves volt, őszhajú, rendezett ruházattal. Szemüveges volt, a tiszta, pici kezének egyik ujján egy egyszerű gyűrű, valószínűleg jegygyűrű. A botja mellette, a falnak támasztva. Az aluljáró egyik lépcsőjétől nem messze állt.
A virágja mellett a (külső/belső) tisztasága állított meg. Ránézésre (bár az első benyomás alapján megítélés csak a sztereotípiákat jelenti) nyugdíjas pedagógus volt. Kisnyugdíjas. Az is lehet, hogy özvegy. Biztosan szereti a virágokat is, de látszott rajta, hogy este 8 körül ő nem(csak) "szeretetből", de szükségből is árulja a virágait.
Példáján keresztül elgondolkoztam az öregedésen. Arra jutottam, hogy a nyugdíjas éveink minősége az életünk mérlege. Érzelmi, értelmi, egészségi, szociális és anyagi értelemben is. (Ez utóbbit félve említem, távol áll tőlem az anyagias szemlélet, bár úgy gondolom, jobb jómdban élni, mint szükségek közepette, de ezt egyszer majd bővebben kifejtem.)
Érzelmi értelemben: hogy mennyire vagyunk egyedül, hogy mennyire hagynak magunkra minket a gyerekeink, az attól függ, hogyan (milyen értékrend szerint) sikerült őket felnevelni. Például: az a szülő, akinek fontosabb volt a saját maga boldogulása, mint a gyerekének érzelmi jólléte, az ne csodálkozzon, ha kevésszer látogatják meg, ha magára hagyják. Meggyőződésem, hogy azok a szegény kisöregek, akik magánytól övezve tengődnek valami célintézményben: sajnos nem tettek meg mindent a kötődések érdekében fiatalabb korukban. (Hú, de keményen hangzik, erre visszatérek még a végén egy fél-felmentéssel.)
Értelmi 'értelemben': boldog nyugdíjas éveink akkor lesznek, ha életünk során megtanultuk élvezni az életetet. Egy kedves barátnőm közel nyolcvanéves édesanyja nemrég alakított egy történelmi klubot, ahova a kortársait hívja, és a régi szép időkről beszélnek - picit komolyabb értelemben. Valahol azt olvastam, a boldog élet egyik 'titka' (ha létezik ilyen) a folytonos megújulási képesség, az új dolgok megtanulására való hajlandóság. Idősebb korban nehezebben tanulunk, de a világ felfedezését abbahagyni nem túl jó dolog. Ennek ellenére néhányan már harminc éves koruk előtt abbahagyják a kíváncsiságot...
Egészségi értelemben: felelősek vagyunk a testünkért is, az állapotának 'konzerválásáért' is. A testünk csúnyán fogalmazva egy biológiai értelemben vett 'gép'. Karban kell tartani. Megfelelő tápanyagokkal etetni, itatni, mozgatni, olajozni (ápolni). Mozgásszegény, túlsúlyos, stresszes kultúrában élünk. Ezzel éveket veszünk el az élettartamunkból, sőt: idős korban egy oda nem figyelés miatt túlságosan elhasználódott testtel élni nehéz lesz. Egy filmben hallottam ezt a gondolatot és nagyon megragadt bennem: egy idős bácsitól kérdezték, hogy mit csinálna másképp, ha még egyszer kezdhetné az életét. Egyetlen mondat volt a válasza: "jobban vigyáznék a fogaimra." Ebből kiindulva ne csak a fogainkra vigyázzunk, hanem a csontjainkra, ízületeinkre, belső szerveinkre is!
Szociális értelemben: ha egy egész életet nézünk, fognak történni velünk negatív események is, a pozitívak mellett. Lehet, hogy a társunk, testvérünk előbb megy el, mint mi, a gyerekeink pedig biztosan külön fognak önálló életet élni. Ha nem tanuljuk meg életünk során a valahova tartozást, a kapcsolatteremtést, ez idős korban még nehezebb lesz, és nagy a valószínűsége, hogy egyedül maradunk. Azt gondolom, életünk egyik lényege, hogy tudjuk ellensúlyozni a negatív eseményeket pozitívakkal. Legyenek olyan örömeink is, amik nem függnek másoktól, de ne is magányosodjunk el. Mindkét képességünkre szükség lesz a későbbiekben.
Anyagi értelemben: öngondoskodás - nem győzöm erre mindenki figyelmét felhívni. Itt Magyarországon ez még csak most van elterjedőben, de nagyon hasznos dolognak tartom. Gondban van az egészségügy, a szociális ellátások rendszere: kössetek életbiztosítást és nyugdíjbiztosítást minél hamarabb! Ne várjatok az állami gondoskodásra, valamennyit biztosan fog nyújtani, de én semmiképp sem számítanék még közepes életszínvonal-szolgáltatásra sem tőlük: egyszerűen nem lesz rá pénzük. Öregedik a társadalmunk, egyre kevesebb a fiatal, a mi korosztályunkat majd ki fogja eltartani az adójából? A skót barátnőmék ingatlanra gyűjtöttek, és vettek egyet (amiben nem laknak), majd nyugdíjazásukkor eladják, és abból, illetve a kamataiból fognak élni, amikor már nem lesznek képesek pénzt keresni.
(A fél-felmentés, amit ígértem: ha mindent megteszünk, sajnos akkor is kerülhetünk nehéz helyzetbe. Például ez a néni az aluljáróból (ha tényleg pedagógus, tegyük fel, az) annak a levét issza sajnos, hogy ezt a nehéz, de nagyon gyümölcsöző és fontos munkát a társadalom jelenleg anyagi értelemben nem díjazza. Neki még sajnos nem volt lehetősége öngondoskodásba fogni fiatalabb korában és nagy változások történtek társadalmi értelemben is az ő idősödő éveiben. Nagyon megsajnáltam ezért.)
Összefoglalva: vállald a felelősséget magadért. Nincs más út.
Utolsó kommentek