Sikerkereső

Az erdőben...

 

A ház mellett, ahol éltek, egy erdő volt, ahova Kisfiú nagyon szeretett kisétálni a hosszú júniusi estéken. Ilyenkor vitte magával Bársony Nyuszit, és mielőtt messzire elsétált volna virágokat szedni vagy katonást játszani a fák között, mindig készített a Nyuszinak előtte egy kedves kis kuckót, ahol jól érezheti magát, amíg ő visszajön. Hiszen ő egy nagyon melegszívű kisfiú volt: Nyuszi kényelme fontos volt neki. Egy este, mialatt Nyuszi egyedül ült ott, és nézegette a hangyákat, amik ki-be szaladgáltak a mancsai között a fűben, meglátott két furcsa lényt előbújni a mellette levő magas páfrány levelei közül.

 

Nyulak voltak ők is, mint ő, de roppant szőrösek és nagyon újak hozzá képest. Őket nagyon gondosan készíthették, a varrásuk egyáltalán nem is látszott. Nagyon egyenletesen változott az alakjuk, amikor mozogtak. Amikor léptek, hosszúak és vékonyak voltak, egy perc múlva pedig, amikor össszekuporodtak, kövérek és kerekdednek tűntek. Nyuszinak pedig mindig ugyanolyan alakja volt… A lábuk puhán tapadt a földre, ez viszont közös volt bennük. Nyuszihoz egészen közel bújtak elő a bokorból, és szimatoltak az orrukkal. Nyuszi ezalatt meredt tekintettel kereste a hátukon a felhúzójukat, hiszen tudta, az olyan embereknek, akik magasra tudnak ugrani, általában segít valamiféle szerkezet ebben. De ezt egyszerűen képtelen volt megtalálni. Ők egyértelműen valami új nyúlfajta képviselői voltak.

 

Az új nyulak rámeredtek Nyuszira, ő pedig visszameredt rájuk. Az orruk végig mozgott közben.

„Miért nem kelsz fel és jössz velünk játszani?” – kérdezte az egyik közülük.

„Nem tudok.” – válaszolta Nyuszi, hiszen nem akarta elárulni, hogy neki nincsen felhúzója.

 „Nahát!” – mondta a szőrös nyúl. „Ugyanolyan könnyű, mint bármi más az életben.” Majd nagyot ugrott bizonyítékként oldalra, majd leült a hátsó lábára. „Azt hiszem, te nem is tudsz ugrálni!” – mondta.

 

„De tudok!” – válaszolta Nyuszi. „Magasabbra ugrok, mint bárki más!” Arra értette persze, amikor Kisfiú feldobja őt, de ezt nem akarta így mondani.

 

„Tudsz a hátsó lábaiddal ugrálni?” – kérdezte a nyúl. Ez nagyon kegyetlen kérdés volt Nyuszinak, akinek hátsó lába nem is volt egyáltalán! A hátsó része egyetlen darabból készült, olyan volt, mint egy tűpárna. Még mindig csendesen, a Kisfiú által készített kuckóban ült, és remélte, hogy az előbbi dolgot nem veszik majd észre a nyulak.

 

„Nem akarok” – mondta újra.

 

De a vadnyulak szeme nagyon éles. Az egyikük hirtelen kinyújtotta a nyakát és jól megnézte őt.

 

„Neki nincs is lába egyáltalán!” – kiáltotta. „Micsoda egy nyúl ez hátsó lábak nélkül!” Majd elkezdett hangosan nevetni.

 

„De van!” – sírta el magát Bársony Nyuszi. „Van hátsó lábam! Rajta ülök!!”

 

„Akkor nyújtsd ki őket így és mutasd meg nekem!” – mondta a vadnyúl. Majd elkezdett körbe-körbe forogni és pörögni, amíg Nyuszi el nem szédült.

 

„Nem szeretek táncolni!” – mondta. „Én inkább itt maradok és ülök csendben tovább!”

 

De mialatt vágyakozott arra, hogy táncolhasson, egy egészen új érzés kezdte csiklandozni belülről: úgy érezte, bármit a világon odaadna azért, hogy úgy tudjon ugrálni, ahogy ezek a nyulak tették.

 

A furcsa nyúl aztán egyszercsak abbahagyta a táncot és egészen közel jött. Annyira közel, hogy a hosszú bajusza végigsimította Bársony Nyuszi fülét. Majd váratlanul összehúzta az orrát, lelapította a füleit és hátrahőkölt.

 

„Nincs jó szaga!” – fejtette ki. „Ő nem is nyúl egyáltalán! Ő nem igazi!”

„Én IGAZI vagyok!” – mondta Nyuszi. „Én IGAZI vagyok! A Kisfiú mondta!” – és majdnem újra sírni kezdett.

 

Hirtelen lépések zaja hallatszott, és Kisfiú szaladt el mellettük.  Egyetlen lábnyomot és egy villanó fehér farok látványát hagyva maguk mögött a nyulak eltűntek a páfrány mögött.

 

„Gyertek vissza és játsszatok velem!” – kiáltotta Nyuszi! „Ó, kérlek benneteket gyertek vissza! Tudom, hogy IGAZI vagyok!”

De válasz nem érkezett. Mindössze a hangyák szaladgáltak ide és oda, és a páfrány levelei lágyan mozogtak ott, ahol a két nyúl eltűnt. Bársony Nyuszi nagyon egyedül érezte magát.

 

„Ó, egek!” – gondolta. „Miért szaladtak el ilyen hirtelen? Miért nem álltak meg és szóltak hozzám még egyszer?”

Aztán hosszú ideig feküdt csendben és nézte a páfrányt, remélve, hogy talán visszajönnek. De sohasem tértek vissza. Szép lassan alkonyodni kezdett, előjöttek a kis fehér molylepkék is. Kisfiú visszajött a játékból és hazavitte Nyuszit.