Mostanában többször előfordulok a Petőfi híd mindkét oldalán, és rászoktam a pesti alsó rakpartra a budai felújításai miatt. Ennek különlegessége, hogy soha ennyit nem autóztam ezen az úton - mindig a budai párján mentem. ("Budán lakni világnézet" - mondta talán Márai?)
Szóval legutóbb alkonyatban jöttem hazafelé arra, középkék színű ég alatt. Lenyűgözött a gyönyörűsége. Tudtátok, hogy a budai oldal Pestről nézve szebb? Végig tele van csodás szépségű dolgokkal. A Gellért-hegy, a Vár, a Palota, a Lánchíd, és a többi gyönyörűség, akár a házak is egyenként. Az alagútféle a híd alatt. Szólt a zene az autóban (ez: Robert Miles - Children ), alapvetően nem a kedvencem, de jól illett a hangulathoz akkor épp.
Hirtelen valami boldogságféle töltött el. Nem, nem az a bőrömből kiugrós, hanem "csak" valami jó. Élveztem a zenét, a látványt, az autózást, a sokszínűséget, és minden úgy egyben volt. Semmi sem volt sürgős, semmitől sem féltem, semmi miatt nem izgultam, minden rendben volt úgy, ahogy épp volt.
Azon kezdtem gondolkodni, amikor hazaértem, vajon tudjuk-e mi a jó? Ne, ne vágd rá, hogy igen. Gondolkozz picit. (Itt elengedem ezt a szálat egy gondolat erejéig, de mindjárt visszaveszem.)
Ehhez kapcsolódik az is, hogy szombaton éjszaka egy érdekes filmet láttam a tévében, A legbelső félelem címmel. Fordulatos, parádés szereposztású, de mégiscsak átlagos film volt az én ízlésemhez képest. De. Megragadott benne egy mondat. Az ügyésznő a tárgyaláson megkérdezi valamelyik tanút, hogy szerinte a vádlott képes-e arra, hogy a jót a rossztól megkülönböztesse. Ez ott - és itt - döntő információ volt.
Vissza a rakparthoz: éreztem, hogy nekem jók ezek a színek, ez a látvány, ez a sebesség, ez a hangzás. Azért teszem, azért nézem, azért hallgatom, azért megyek, mert jó. Itt belül érzem, nem valaki véleményét követem.
Továbbmegyek: ha valamiről belül nem azt érezzük, hogy jó, akkor miért csináljuk? (Nem, itt nem az előzőekben taglalt nehézségekről beszélek.) Ha tudjuk, hogy valami nem vezet jóra, miért csináljuk? (Ha valami nehéz, és akár fáj is, de jóra vezet, akkor persze tegyük.)
De vajon jó-e az, ha vezetőként üvöltözöl az embereiddel? Jó-e az, ha megcsalod a párodat? Jó-e az, hogy robotolsz látástól vakulásig, és magadra egy csepp időd sem jut? Jó-e az, hogy egy élettelen kapcsolatban vergődsz évek óta? Jó-e az, ha sokat vagy egyedül? ...
Megvan-e az iránytűnk?
Megvan-e a szempontváltó képességünk, azaz át tudunk -e menni a szebbik útra, akarjuk-e látni-megélni a szépséget, ha a boldogságunk úgy kívánja?
Vagy inkább a rutin?
Utolsó kommentek