Hatalmas élményem volt ma. Kezdek átlépni egy olyan határomon, amire mindig is vágytam. Úszni kezdtem.
Ehhez jó tudni, hogy iszonyatosan félek a víztől. "Technikailag" tudok úszni, de max másfél méteres vízben, sőt, már az is megedz.
Van azonban egy kedves barátnőm, aki rávett arra, hogy ússzunk. Annyira nem kellett erőltetnie, mert mindig is vágytam a víz önfeledt élvezetére, de nagyon féltem, és azt gondoltam, ez a problémám nem megoldható. Pedig régebben (nagyon régen) tudtam úszni. Általános iskolás koromban megtanítottak, és annak idején ötösre vizsgáztam úszásból. Viszont "vízbiztos" talán sosem voltam. Egyszer középiskolás koromban a kétméteres uszodai vízben egy kissrác megijesztett (erőből nekemjött a vízben, hirtelen) - annyira, hogy nem is tudtam újra elkezdeni úszni a medence közepén, és végül az elválasztó csíkba kapaszkodva másztam ki valahogy nagy halálfélelmek közepette.
Érdekes módon tavaly nyáron már megpróbáltuk ugyanezt egyszer. M. elhívott a Kondorosi úti uszodába, ahol van egy szabadtéri másfél méteres medence, ott gyakorolhatunk. Ő nagyon jól és sokat úszik. Én rettegve kapaszkodtam a medence szélébe akkor, és fél kézzel "úszkáltam", míg ő virgonckodott a vízben, mint egy delfin, és mosolygott a félelmemen. Valahogy mintha nem is hitte volna el, hogy ilyesmi létezik, és hogy "komolyan gondolom". Azt hiszem, akkor még nem vette ezt komolyan.
Míg nemrég (mindig nehezen vallottam be a gyengeségeimet) volt egy nagyon őszinte beszélgetésünk, és elmondtam neki a félelmeimet - már nem tudom, hogyan is pontosan. Azt mondta, úgy érzi, nem bízom benne. Azt feleltem, hogy bocs, ez igaz is, mert úgy érzem, nem veszi komolyan a "rettegésemet". Megegyeztünk akkor abban, hogy a mostani ismeretei fényében elgondolkodik azon, mit lehetne tenni.
Beszélt egy versenyúszó ismerősével, aki nagyon jó tanácsokat adott. Ha jól emlékszem, az volt a lényege, hogy két dologtól félhetek igazán: a vízben lebegéstől (nem ismerem az érzést, hogy fenntart) és a levegővételtől a vízben. Tökéletesen igaza volt mindkettőben.
Ma újra elmentünk. M. már nem virgonckodott mellettem, nem sürgetett, éreztem, hogy tiszteli a félelmemet.
Azzal kezdtük, hogy a kinti "mély" vízben a hátamra fektetve tartott, majd fokozatosan, egyre jobban elengedett. Elmondta, hogy akkor maradok fent, ha ellazulok (görcsösen ezt sem lehet, mint sok minden mást sem), és a fejem is a vízben van, azaz nem próbálom mindenáron kívül tartani. Mindig elérhető távolságban maradt, éreztem a kezemmel, pedig csukva volt a szemem. Eleinte sikítoztam, és remegtem a félelemtől, nagyon, nagyon rossz volt. Bár nem láttam, de éreztem, hogy az ujjaim belefehérednek a medence szélének szorításába, a másik kezem ujjai pedig az ő nyakát szorítják - előre is bocsánatot kértem tőle, ha belekapnék, kértem, hogy vigyázzon magára, mert én nem tudok.
És egyre könnyebb lett. El ugyan nem engedtem őt, de a végén már csak a vállán volt a kezem lazán, és újra meghallottam azt a régi-régi hangot, ahogy a víz alatt a külvilágot hallod. Megismertem tehát, mi az a lebegés, és könny szökött a szemembe.
Gyakoroltuk aztán a víz alatti lélegzetvételt - azaz levegőkifújást. Képzeljétek, nem tudom a víz alatt kifújni a levegőt. Egyfajta csuklásféle jön rám, és be "kell" szívnom a vizet. Nem tudatosan csinálom. Azt hiszem, itt lehet a traumám "elásva".
Aztán bementünk "melegedni" a kisvízbe (kb 80 cm magas). Itt is gyakoroltuk a lebegést, majd váltottunk a lélegzetvétel gyakorlására. Ez a víz melegebb volt, és itt érdekes módon ment a levegőkifújás pár gyakorlás után. Tehát: a "traumám" (azért ez erős szó) a hideg vízhez kötődik.
A kisvízben még gyakoroltuk a vízen siklást, aztán az is ment egy idő múlva már problémamentesen. Kölcsönkértünk egy úszógumit, amibe kapaszkodva az úszáshoz kapcsolódó ritmusos légzést gyakoroltam -volna, de még nem sikerült igazán jól.
Visszamentünk a hideg (mélyebb) vízbe, és újra nem sikerült a levegőkifújás. Picit javult, de nem sokat. Sajnos nem segít a fizikai magyarázat, hogy ha kifelé fújom a levegőt, az orromba nem mehet víz. Hiába tudom, hogy így van, valami nem hiszi el ezt bennem.
Igaza volt a versenyúszónak - jók voltak a tanácsai. M-nek minden elismerésem azért, amennyit tavaly óta változott a hozzáállása. Nagyon sokat tett ma értem, nagyon hálás vagyok érte.
Folytatjuk. :-)
Utolsó kommentek