Sikerkereső

Mottó: "Vigyázz a madárra, ha kertedbe repül"

Az álmaink nélkül olyanok vagyunk, mint a madár, ami roppant kecsesen sétál a járdán, ahelyett, hogy kibontaná a szárnyait és repülne. Tökélyre fejleszti a sétálást, a tollait pontosan elrendezi, nem néz ki rosszul, de túl jól sem, erre ügyel. Mert sétálni jó, hisz a többi madár is sétál, így nincs egyedül. Azt hiszi, ha szárnyra kap, az első dolog, amit érezni fog, az az egyedüllét. A második pedig a jeges félelem a magasságtól, a veszélytől.

Majd amikor elunja magát, puszta kíváncsiságból, emellett nagyon óvatosan szárnyra kap, - közben arra gondol, hogy bármikor visszajöhet, ha nem tetszik neki ez a repülés-dolog. Aztán az első szárnycsapásokkal ezek a dolgok elmúlnak: megtapasztalva a szabadságot, és a mélységes csendet, ami odafönt van, rájön, hogy eddig tévedésben élt, hisz semmi más nem érdekli, mint a repülés. A szárnya addig zavarta a sétálásban, most pedig tudja, ez a legjobb dolog, amit kaphatott.

Eddig volt egyedül. Eddig félt.

Nem tud nem repülni többet.

Nem is tudom, írtam-e már erről a fogalomról. Úgy rémlik, igen, de ha mégsem, most leírom újra.

Ezt a fogalmat a salsatanárom ismertette meg velem. Az ellentartás a táncban használatos kifejezés, amely a két táncoló közötti távolságtartást fejezi ki. Itt azonban nem a távolság a lényeg, hanem a megtartás, az egyenes testtartás, és a partner mozdulataival szembeni épp-elég ellenállás kifejtése. Példával megvilágítva: túl nagy az ellentartás, ha úgy érzed, a másik fél egy fabábu, túl kicsi, ha rongybaba. A tánc akkor szép, ha ők egymásnak sem nem fabábu, sem nem rongybaba, így a tánc elegáns, sőt, mi több: élvezetes lesz. Akár a táncolóknak, akár a nézőknek.

Én mostanában nagyon hiányolom a "táncpartnereket". Hogy miért az idézőjel, mindjárt kifejtem.

Milyen érdekes: a tánciskolában folyamatos párcserékkel tanultunk táncolni. Persze nekem sem mentek sokszor a lépések, gyakran egymástól tanultunk. Kínlódtam vele. Nem jó olyannal, aki nem tud legalább annyira táncolni, vagy kicsit jobban, mint te. Nincs ellentartás. (Mellesleg itt tanultam meg azt is, hogy: "Hölgyeim, lehet, hogy Önök a 'valóvilágban' ötszáz embert irányítanak, de a táncban a férfi irányít! Ha vacakul irányít - akkor is!!" Csinálok nekik egy kis reklámot, megérdemlik: www.salsacaliente.hu - Menyhért Attila volt az illető tanár. Problémám volt, hogy sokszor vettem át én az irányítást, mert nem bírtam a bénázást. Aztán egyszer táncoltam vele egy lépéssorzatot, mert nagyon nem ment. Azonnal megtanultam. Persze irányítani esélyem sem volt, de nem is akartam. :-) Rádöbbentem: ja, hogy ezt így is lehet? Köszönet érte. Ezt a gondolatsort pedig továbbvihetitek egy picit magatokban, én most nem tenném. :-) )

Számomra egy igazi jó beszélgetés is egy tánc. Ezért az idézőjel. Kell, hogy érezzem a másikban is azt, hogy érdekli, felvillanyozza a téma. Ő is aktívan alakítja a beszélgetés menetét. S ami még fontos: lehet vele (a jóízlés határain belül) bármiről beszélgetni. Nincs indokolatlan tabutéma, sőt, a másik megfelelően tájékozott az adott témáról, sőt, mi több: véleménye is van, amely mellett kitart. Persze nem makacsul, ha úgy gondolja, ez változhat is, de megfelelő érvek hatására.

A beszélgetés témája szintén változhat. A barátnőimmel (hiába küzdök ellene) általában érzelmi kérdésekről, problémákról beszélgetünk. Pedig én szeretem, ha új dolgokat hallok: mindenre nyitott vagyok. Legyen az például gasztronómia, extrémsport, informatika, művészetek, tudományok, bármi. Ezekkel alapvetően nem foglalkozom, persze, de van véleményem róluk.

Ez veszélyes picit, mert én jó beszélgetőpartner, azaz jó "táncos" vagyok. Kíváncsi vagyok, minden érdekel. A téma is, a másik ember is. Egyszer kb félórán keresztül hallottam, ahogy valaki egy vadásztöltényről beszélt. Miből készül, hogy repül, hogy csapódik be. Évekkel ezelőtt történt, de ma is emlékszem. Azt hiszem, ez az előnyöm is. Órákig vagyok képes pisszenés nélkül hallgatni valakit, ha érzem, hogy szívből, lelkesedésből beszél.

Táncpartnerem van néhány. Van olyan, akivel szinte mindenről tudunk beszélgetni, van olyan, akivel csak egy-két aktív témánk van, de nem tudjuk megunni.

Nemrég (a hét elején) találkoztam egy újjal. Gazdasági témákról beszéltünk, és úgy belefeszültem, mint vitorla a szélbe (azaz pozitív feszülésről beszélek, persze). Nagyon jól esett.

No és miért kellenek az ilyenek amellett, hogy élvezem is ezt? Ettől érzem, hogy fejlődöm. Az élet maga a fejlődés, akármilyen értelemben is vesszük. Tologatom a határaimat és élvezem.

Mérő egyszer azt mondta, ha jól emlékszem, hogy az ilyenekhez Kunderáról kell beszélgetni a kollégium padlóján ülve. Hát igen, akkor is megvolt valami hasonló - de vajon miért hagyjuk abba ezeket a "világmegváltó" beszélgetéseket?

Azaz mások miért hagyják abba? Én igyekszem gyakorolni, ha van kivel.

Hú, micsoda napom volt ma... Motoroztam. :-) Nem is akárhogy. :-)

Az úgy volt, hogy... Nemrég meglepett valaki egy filmmel, ami egy sportkocsi elejére rögzített kamerával készült. A meglepődés benne az volt, hogy elképesztő mértékben élveztem. A filmnek hangja nem is volt, és különösebb extra dolgok nem voltak benne (mondjuk így.. :-) ), de - Etaint idézve - néma csendben, pislogás nélkül néztem végig. Azaz nem volt ez néma csend mégsem, mert "belül" hallottam a motor hangját, az út zaját, sőt, a zenét is az autóban. Elképesztő volt (ismétlem a szót, de nem tudok jobbat, bocsánat), ahogy éreztem, amikor a piros lámpánál elindult, és felemelkedett az autó orra. :-) Arra gondoltam a film után, hogy akarok, akarok egy sportkocsiiiit - de persze annyira azért nem tudnék vele bánni, így letettem róla (nagy duzzogva.)

Lelkendezve meséltem ezt az élményt egy barátomnak, aki nagy motoros. Azt mondta: "na majd én megmutatom neked, mi az a sebesség"... és elvitt motorozni. Ez történt ma.

Hát, mit ne mondjak, féltem. A kirándulás a csillaghegyi garázstól indult, ahol sikerült beleszuszakolnom magam egy bőr-overallba, ami egy páncélnak tűnt, és úgy éreztem magam benne, mint egy hóember. Aztán a bukósisak következett, végül a kesztyű (sorrend fontos!). Aztán a reszketés... :-) Előtte is, de a motoron különösen. (Most először életemben ültem ilyen sportmotoron.) Annyira szorítottam a vezetőt, hogy majdnem a levegőt is kiszorítottam belőle. Kimentünk Visegrádra (igen, a szerpentinen), én pedig szinte végig sikítottam. Amikor megálltunk pihenni, kérdeztem a kedves sorfőrt, hogy "te hallottad, ahogy sikítozom?" - "Nem" volt a válasz, így gondoltam, nyugodtan sikoltozhatok magamban...

Teljesen belebújtam a vezetőbe, a fejemet lehajtottam, csak az egyik oldalra mertem kipislogni. Nem dugtam ki semmimet (kezem, lábam, hasonlók), hátha leviszi a menetszél...

Aztán a pihenő/forduló után már kezdtem feloldódni. Már nem szorítottam annyira (így a görcs kiállt a különböző testrészeimből), és néha még sikkantgattam ugyan egy picit, de aztán ez is elmaradt. A Szentendrei úton visszafelé már előre néztem, néztem a kilométerórát is, és a kanyarokat is, és így sokkal, de sokkal kevésbé féltem.

Bátor, bátor voltam nagyon. Büszke voltam magamra. Nagyon vágytam valami hasonló élményre, és volt merszem kipróbálni. Közben azt is megtudtam magamról, hogy nekem idő kell valamihez hozzászokni. Nem vagyok az a "gyere cipó, hamm, bekaplak" típus. Nem hirtelen történnek velem a nagy dolgok, hanem szépen, lassan.

A sebességhez hozzászokás is...

ui: azért inkább a sportkocsi, még mindig, azért, mert az acélban valahogy jobban bízom, mint a bőrben...  De megyünk még motorozni is...

Ma egy zeneajánló először: Bob Marley: I can see clearly now

Angolul tudóknak ajánlom a szövegét is!

Különleges aktualitása van ennek a dalnak most számomra, ha lesz kedvem és időm, majd kifejtem. :-)

Végre már. Bár úgy rohan az idő, hogy sokszor azt sem tudom, milyen nap van. Tele van színekkel, mozdulatokkal a világ. Azt hiszem, ilyen szépnek még sosem éltem meg ezt az évszakot. Biztosan ezért van kevesebb ihletem írni, most fotózásban élem ki a késztetéseimet. :-)

Tegnap azon gondolkodtam, mennyire veszettül nehéz tanácsot adni valakinek. A legnagyobb nehézsége abban áll, hogy te ne legyél benne. Hogy úgy adj neki tanácsot, hogy esetleg olyat is megtegyen, amit te nem tennél. Vagy hogy a saját eszközeivel érjen célba.

Néha rá bírok feszülni dolgokra, és olyankor én is tanácsot kérek. Tegnap rájöttem, mire van szükségem olyankor. Nevetésre!!! Nem szétanalizálni, hogy mit miért kell és hogyan csinálni - hanem nevetni.

Ennyit bírtam ma kipréselni magamból, legközelebb biztosan több bölcsességet hozok. :-))

Ja, zeneajánlót azért mindenképpen: Dario G - Sunchyme  - autóban imádom hallgatni! :-) A videoklipje sem rossz..