Sikerkereső

Hű, nagyon késő van, és a szemem is majd leragad, de nagyon lett ihletem leírni valamit.

Büszke. Büszke szeretnék lenni magamra. Akkor szép az élet, akkor tudsz örülni az életnek igazán, ha büszkeséggel tölt el, amit csinálsz. Sőt, nemcsak, amit csinálsz, hanem aki és ami vagy, kívül és belül. (Igen, ez egy kicsit flow is, amiről írtam már régebben, de most egy másik aspektusból vizsgálom.)

Nem "divat" manapság büszkének lenni, szürkének lenni könnyebb, ezt várják el sokan. Néha én is "elgépiesedem": Azaz rutinszerűvé válnak a dolgok. Nem, nem a coaching, hanem inkább a többi. Az adminisztráció, a szervezés, a tervezés, az ideoda. Ez kifáraszt érzelmileg, lelkileg.

Imádok beszélgetni. Imádok pezsgő emberek társaságában lenni. Van úgy, hogy szeretném, hogy húzzanak, hogy inspiráljanak. Néha ez nem sikerül, mert nincs kedvük, vagy épp nincsenek a közelben. Sőt, az érdeklődésem is egészen speciális, és a baráti köröm úgy tevődik össze, hogy van, aki ehhez, van, aki ahhoz ért és mélyedt el benne, de univerzális műveltségű ember viszonylag kevés van köztük. Én pedig tudok csapongani, de élvezem is. Muszáj táncolnom (most elsősorban gondolati értelemben), mert enélkül elhervadok, mint a virág...

Szóval: van úgy, hogy nekem is kell inspiráció, és van úgy, hogy ezt külső forrásból nem kapom meg. Olyankor vagy stagnálnak bennem a gondolatok (hű, ez érthető? Csak úgy állnak és nem mennek sehova, nem fejlődnek, hasonlók.), vagy nekimegyek a dolognak, és naiv hittel, hogy sikerülni fog, falakon is átmegyek. Ezt élvezem. Életem nagy büszkeségei mind ilyenek voltak. Egyedül elindultam, nagy lendülettel, és lettek hozzá társak. Később. Az elején nem érdekelt, hogy a pusztában halk az én egyedüli szavam. Később meg már nem is volt fontos. Sőt: nem is volt olyan halk...

Az utóbbi időben nagy forrongások voltak bennem, melyeknek eredménye az lett, hogy érzem, nem kell jóváhagyást kérnem senkitől a néha vad ötleteim megvalósításához sem. Majd jönnek velem később, ha akarnak. Tele vagyok izgalmas ötletekkel.

Ja, persze az ötlet nem elég. Ötlete mindenkinek van, sőt, mindenkinek jobbnál jobb ötletei vannak. Megvalósítani - na az a nehéz.

"Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem" - mondta Petőfi, egyet is értek vele, e kettő is elengedhetetlen. De: én a magam módján picit ezt átalakítottam - magamra szabtam. Újdonság és társaság - e kettő kell nekem. Nekem kell, hogy újat tanuljak, alkossak, tapasztaljak, nap, mint nap. S hogy meg is tudjam osztani. Több leszek - én is, ő is, akivel megosztom. Az élet egy kaland - ó, persze nem egyszerű.

Nekem ez (a megújulás, a megosztás) táplálék. :-)

Egy picit kapcsolódik a témához, hogy: örömmel jelentem, hogy Kaktuszka:) (ez a neve ám, így egyben, szmájlival!) nőtt! Ő most már 15 milliméter hosszú, "nettó" (szőrök nélkül) 1 cm magas, szőrökkel együtt 13 mm! Pici, de marcona a kis tüskéivel, védtelen, de erős, szívós, pici, de nagy lehetőségek rejlenek benne, és annyira szeretem! Biztos, hogy ezért nőtt ekkorát, legalább egy millimétert! :-)

Nem hagyom sem éhen, sem szomjan halni, azaz megkapja a táplálékát. Ha kell, még meg is sétáltatom... :-)))) Ő aztán nem görcsöl a világ hülyeségeivel! Egy dolga van és azt teszi is: nőni, terebélyesedni, és szépnek, egészségesnek maradni, és nem igazán törődik vele, ki mit gondol erről. Legfeljebb az én véleményem érdekli (mivel én adok neki enni), de viszonzásképpen nagyon meghálálja a gondoskodást. :-)

Újra erről írok. Az elmúlt időszakban sok hatás ért ezzel kapcsolatosan, és sokat gondolkodom a témán, mint mindig.

Egyik régebbi posztomban írtam, hogy akit szeretünk, az beíródik a szívünkbe és ott marad nagyon sokáig. Még most is így gondolom. Sőt, ebben meg lehet cáfolni, akinek kedve van hozzá, de véleményem szerint akit szeretünk, azt szeretjük már az első pillanatban is. Persze nem minden 'első látásra szimpátiából' lesz kapcsolat (barátság vagy akár szerelem), mert előfordulhat, hogy ezt a szeretet-csírát nem tudjuk virágra borítani. Akkor megmarad csíra-állapotában.

Olyan is előfordul, hogy valaki roppant ellenszenves első pillanatban, és mégis nagyon jó dolog születik a megismerkedésünkből. Szerintem ez azért van, mert intenzív hatást gyakoroltunk egymásra - és ez az előjeltől teljesen független. Az intenzív hatás a lényeg.

Hogy miért szeretünk meg valakit, éppen őt, na azt nem tudom, de nem is akarom tudni. Nem lehet reprodukálni. Nem tudom magam "megszerettetni" valakivel. Nem tőlem függ, hogy szeret-e engem. Tőle függ, az övé az érzés. Az én dolgom, hogy önmagam legyek - ami nem is olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.

Ne próbáljak megfelelni, szóba hozhassak bármit, lehessek gyenge, buta, szerencsétlen, elesett. Persze lehessek ugyanennek az ellentéte is, vagy akár bármi más is, de ne kelljen hazudnom.

Régóta hangoztatom, hogy aki szeret, nem megy el. Ott van. Ott marad. Nem, nem tűr el mindent, néha fáj neki, ha bántom, amit néha sajnos akarattal teszek. (Durván hangzik? Pedig igaz. Otthon adjuk ki magunkból a mérget sokszor...)  Aki szeret, nem akar megváltoztatni. Lehet, hogy elmondja, hogy ez, vagy az a dolgom másképp jobb lenne (nekem is), de így is én vagyok, így is elfogad, na és akkor mi van, ha neki nem tetsző módon viszem az életem. Mellettem lesz akkor is, ha elkövetem azokat a hibákat, amiket ő a "helyemben" nem tenne. (Persze sosem lesz a helyemben.) Elfogad, ha megyek, elfogad, ha jövök. De jobb, ha jövök, és jobb, ha maradok. Jó, hogy vagyok. Ez fordítva is így van. Jó, hogy vagy.

Még egy nagyon fontos dolog: mindenki másképp szeret. Azaz más módon. Azaz: más módokon mutatja ki. (Hogy mit érez, azt pedig a CT vagy az MRI talán meg tudja mutatni...) Óva intenék mindenkit attól, hogy azt mondja, a szeretetet csak így, vagy csak úgy lehet és szabad érezni vagy kimutatni. Senki nem tudja kisajátítatni ezt az érzést (még én sem, hiába próbálkozom azzal, hogy most majd jól definiálom - csak azt tudom meghatározni, számomra mit jelent ez). (Született is egy könyv a szeretetkimutatási módozatokról - A szeretet öt nyelve a címe, én nem olvastam, csupán hallottam róla. Nem hinném, hogy öt, de talán öt gyakori módja van a szeretet kimutatásának. Jó ötlet volt ez a szerzőtől.)

Mit is akartam én ezzel a poszttal most? Megerősíteni egy fogadalmamat. Nem fogok kaparni senki után, aki menni akar, menjen, segítek neki csomagolni. Nem fogok próbálkozni megfelelni valakinek, akinek úgysem tudok, akárhogy küzdök. Nem fogok görcsölni azon, vajon érthető-e a szeretetem.

Amit viszont fogok a jövőben ennél sokkal többet: a tőlem telhető legjobban kimutatni a szeretetemet azoknak, akiket érint. Ha úgy érzem, már nem tudom eléggé mutatni, akkor mondom is. Vagy akár egyszerre is. Mutatom is és mondom is. Tőlem telhetően. Elvárások nélkül. Elfogadva. A szeretet (számomra) biztonság. Mindkét oldalon.

Egy mondat a végére, egy kisgyerektől, nagyon tetszett: "Onnan tudod, hogy valaki szeret téged, hogy úgy érzed, a szájában biztonságban van a neved."

Most kaptam, és muszáj volt megörökíteni, mert annyira aranyos! Fűzhetnék hozzá sok ideológiát a lehetetlenről meg a túlélésről meg az ártatlanságról, de nem teszem. :-)

Aranyos és kész. :-) Egy kupakban él jelenleg, de át kell ültetnem. Ugye látszanak a roppant ijesztő tüskéi is a képen? :-)

Tegnap a városban jártamban-keltemben az egyik forgalmas aluljáróban felfigyeltem egy virágárus nénikére. Nagyon szeretem a pici virágcsokrokat, minél természetesebb, annál jobb. Sokkal nagyobb örömmel tölt el egy frissen szedett vadvirágcsokor, mint egy celofános, megcsinált csoda. Az aluljárókban járva, ha találkozom ilyen kis virágcsokrokkal, a legtöbbször veszek belőlük.

Ez a néni, akitől legutóbb a virágot vettem, gyöngyvirágot, nefelejcset és tulipánt árult. Látszott rajta, hogy a saját kertjében szedte. Legalább hetven éves volt, őszhajú, rendezett ruházattal. Szemüveges volt, a tiszta, pici kezének egyik ujján egy egyszerű gyűrű, valószínűleg jegygyűrű. A botja mellette, a falnak támasztva. Az aluljáró egyik lépcsőjétől nem messze állt.

A virágja mellett a (külső/belső) tisztasága állított meg. Ránézésre (bár az első benyomás alapján megítélés csak a sztereotípiákat jelenti) nyugdíjas pedagógus volt. Kisnyugdíjas. Az is lehet, hogy özvegy.  Biztosan szereti a virágokat is, de látszott rajta, hogy este 8 körül ő nem(csak) "szeretetből", de szükségből is árulja a virágait.

Példáján keresztül elgondolkoztam az öregedésen. Arra jutottam, hogy a nyugdíjas éveink minősége az életünk mérlege. Érzelmi, értelmi, egészségi, szociális és anyagi értelemben is. (Ez utóbbit félve említem, távol áll tőlem az anyagias szemlélet, bár úgy gondolom, jobb jómdban élni, mint szükségek közepette, de ezt egyszer majd bővebben kifejtem.)

Érzelmi értelemben: hogy mennyire vagyunk egyedül, hogy mennyire hagynak magunkra minket a gyerekeink, az attól függ, hogyan (milyen értékrend szerint) sikerült őket felnevelni. Például: az a szülő, akinek fontosabb volt a saját maga boldogulása, mint a gyerekének érzelmi jólléte, az ne csodálkozzon, ha kevésszer látogatják meg, ha magára hagyják. Meggyőződésem, hogy azok a szegény kisöregek, akik magánytól övezve tengődnek valami célintézményben: sajnos nem tettek meg mindent a kötődések érdekében fiatalabb korukban. (Hú, de keményen hangzik, erre visszatérek még a végén egy fél-felmentéssel.)

Értelmi 'értelemben': boldog nyugdíjas éveink akkor lesznek, ha életünk során megtanultuk élvezni az életetet. Egy kedves barátnőm közel nyolcvanéves édesanyja nemrég alakított egy történelmi klubot, ahova a kortársait hívja, és a régi szép időkről beszélnek - picit komolyabb értelemben. Valahol azt olvastam, a boldog élet egyik 'titka' (ha létezik ilyen) a folytonos megújulási képesség, az új dolgok megtanulására való hajlandóság. Idősebb korban nehezebben tanulunk, de a világ felfedezését abbahagyni nem túl jó dolog. Ennek ellenére néhányan már harminc éves koruk előtt abbahagyják a kíváncsiságot...

Egészségi értelemben: felelősek vagyunk a testünkért is, az állapotának 'konzerválásáért' is. A testünk csúnyán fogalmazva egy biológiai értelemben vett 'gép'. Karban kell tartani. Megfelelő tápanyagokkal etetni, itatni, mozgatni, olajozni (ápolni). Mozgásszegény, túlsúlyos, stresszes kultúrában élünk. Ezzel éveket veszünk el az élettartamunkból, sőt: idős korban egy oda nem figyelés miatt túlságosan elhasználódott testtel élni nehéz lesz. Egy filmben hallottam ezt a gondolatot és nagyon megragadt bennem: egy idős bácsitól kérdezték, hogy mit csinálna másképp, ha még egyszer kezdhetné az életét. Egyetlen mondat volt a válasza: "jobban vigyáznék a fogaimra." Ebből kiindulva ne csak a fogainkra vigyázzunk, hanem a csontjainkra, ízületeinkre, belső szerveinkre is!

Szociális értelemben: ha egy egész életet nézünk, fognak történni velünk negatív események is, a pozitívak mellett. Lehet, hogy a társunk, testvérünk előbb megy el, mint mi, a gyerekeink pedig biztosan külön fognak önálló életet élni. Ha nem tanuljuk meg életünk során a valahova tartozást, a kapcsolatteremtést, ez idős korban még nehezebb lesz, és nagy a valószínűsége, hogy egyedül maradunk. Azt gondolom, életünk egyik lényege, hogy tudjuk ellensúlyozni a negatív eseményeket pozitívakkal. Legyenek olyan örömeink is, amik nem függnek másoktól, de ne is magányosodjunk el. Mindkét képességünkre szükség lesz a későbbiekben.

Anyagi értelemben: öngondoskodás - nem győzöm erre mindenki figyelmét felhívni. Itt Magyarországon ez még csak most van elterjedőben, de nagyon hasznos dolognak tartom. Gondban van az egészségügy, a szociális ellátások rendszere: kössetek életbiztosítást és nyugdíjbiztosítást minél hamarabb! Ne várjatok az állami gondoskodásra, valamennyit biztosan fog nyújtani, de én semmiképp sem számítanék még közepes életszínvonal-szolgáltatásra sem tőlük: egyszerűen nem lesz rá pénzük. Öregedik a társadalmunk, egyre kevesebb a fiatal, a mi korosztályunkat majd ki fogja eltartani az adójából? A skót barátnőmék ingatlanra gyűjtöttek, és vettek egyet (amiben nem laknak), majd nyugdíjazásukkor eladják, és abból, illetve a kamataiból fognak élni, amikor már nem lesznek képesek pénzt keresni.

(A fél-felmentés, amit ígértem: ha mindent megteszünk, sajnos akkor is kerülhetünk nehéz helyzetbe. Például ez a néni az aluljáróból (ha tényleg pedagógus, tegyük fel, az) annak a levét issza sajnos, hogy ezt a nehéz, de nagyon gyümölcsöző és fontos munkát a társadalom jelenleg anyagi értelemben nem díjazza. Neki még sajnos nem volt lehetősége öngondoskodásba fogni fiatalabb korában és nagy változások történtek társadalmi értelemben is az ő idősödő éveiben. Nagyon megsajnáltam ezért.)

Összefoglalva: vállald a felelősséget magadért. Nincs más út.

Közeledik a névnapom. :-) (Konkrétan jövő hét végén lesz...)

Az érintetteknek jelzem, hogy fotózással foglalkozó könyvet, vagy fotóstáskát, vagy bármi olyan dolgot szeretnék, ami a fényképezéshez kötődik. :-))

Nem, nem szeretnék szemtelen vagy "követelőző" lenni. Minden ajándéknak örülök, de annyira nagyon szeretném, hogy csak néhányszor az életben, de találják el a titkos vágyaimat... :-) Tudom, nehéz.

Vagy ha nincs pénzed/lehetőséged/akármid az ajándékozáshoz, az sem baj, adj helyette élményt. (Ugye nem kell mondanom, hogy nem a pénzben mérhető érték a fontos?)

Tudom, így még nehezebb. :-))

Azt is tudom, hogy illetlen tabutéma olyat kimondani, hogy nem minden ajándéknak örülünk...

Ha ajándékot adsz a szeretteidnek, próbáld meg őt látni, ne magadat. Jaj, de sok olyan ajándékot kaptam már, amit az illetők maguknak vettek... Könyvet, amit ő szeretne elolvasni, poharat, ami az ő polcán mutat jól, mmm...

Persze örömnek az is elég, ha gondolsz rám aznap. :-)