Sikerkereső

Ez egy nyertes mondat. Bár mindig is tudtam, hogy ez kell, nemrég jöttem rá az igazi erejére. Ha valakiből ki tudjuk váltani a bizonyításvágyat, ha szembeállítjuk a vágyait a képességeivel - az hihetetlen mértékű motivációt képes felszabadítani egy emberben. Ami pedig az eredményeképp születik: az is rendkívüli alkotás általában.

Mellesleg azt is tapasztaltam, hogy aki az életet ilyen "na nehogy már" (... ne tudjam megcsinálni...) szemlélettel éli, nagyon sok mindenre képes. Ők az igazi nyertesek. Bármikor és örömmel lépik át a határaikat, ami a szenvedélyteli élet lényege.

(Megj: természetesen nem a mindenáron bizonyításkényszerről beszélek. Itt sem szabad görcsölni!)

 Mélyen egyetértek Szendi Gáborral, az alábbi egy cikkrészlet tőle:

 

Mától Valaki leszek!

Na most ha ilyen egyszerű, miért is ne hinnénk magunkat Valakinek? És akkor leszünk Valakik! Egyre szilárdabban az a meggyőződésem, hogy az a sok-sok irigylésre méltó sikeres ember csak attól lett sikeres, hogy meg tudta előlegezni önmagának a sikerességet. Egy sikeres üzletember, egy tudós, egy művész, egy sportoló csak abban különbözik az un. átlagembertől, hogy ők mertek kitartóan energiát és időt fektetni abba, ami csak jóval később térült meg nekik. A nagy ötletek, a nagy teljesítmények visszafelé fejtve sokszor kézenfekvőek. Sok nagyra tartott ember titokban nem érti, mitől gondolják őt olyan különlegesnek, de egy idő után elfogadja. "Úgy látszik mégiscsak tudok valamit". Ez a valami olykor semmi más, mint mániákus ragaszkodás valamihez. Demoszthenész dadogott, de a fejébe vette, hogy ő szónok lesz. Az lett, nevét máig őrzi a történelem. Napóleon egy katona volt a sok közül. Tőle származik a mondás: minden katona ott hordja az iszákjában a marsallbotot. Vagy vegyük Bill Gates esetét. A mániája volt a komputer. 1968-ban Gates semmi más nem volt, mint egy komputer fanatikus kamasz. Amikor az első mikroszámítógép megjelent, felhívták a gyártócéget, és azt hazudták, hogy írtak rá egy BASIC programot. Miután megrendelték tőlük, hát meg is írták. Aztán Gates otthagyta a Harvardot, csakhogy csinálhassa azt, ami a rögeszméje. De hagyjuk a nagy dolgokat. Kik kerülnek be a Megasztárba? Hát nem azok, akiknek akkor jutott eszükbe, jó lenne énekelni, amikor megjelent a felhívás: lehet jelentkezni. Olyanok jutnak be és válnak győztessé, akik már a nagy lehetőség előtt makacsul hittek abban, hogy ők énekesek lesznek. Persze nem mindenki lesz Demoszthenész, Napóleon, Bill Gates és Megasztár győztes. De sikeres, önmagát megvalósító, önmagával elégedett ember bárki lehet. Sikeres szülőnek, kreatív háziasszonynak, eredeti pofának lenni ugyanúgy elégedetté tehet, mint kiválasztottá és hírnevessé válni. Utóbbiakhoz persze hogy kell némi szerencse és képesség is. De megjegyzem, ez is csak utólag világos! A szerencse azt találja meg, aki keresi!

Az igazi kérdés megint az, mi a siker motorja. Az átlagember olyan célokért szeret küzdeni, amiről már bebizonyosodott (vagyis mások már bebizonyították), hogy megéri, és amire bizonyítékokat lát, hogy ő képes lesz rá. Az ilyen tuti célokból persze sosem lesz nagy durranás. Hogyan főzzünk levesporból levest. Ha már valaki megmászta elsőnek a Himaláját, nem lehet még egyszer elsőnek megmászni. És nincsen olyan tanfolyam, amin azt lehetne megtanulni, hogyan legyünk Napóleonok, Bill Gates-ek, vagy hogy mire kéne gyúrnunk, hogy az elkövetkezendő 5 évben majd mienk legyen a kizárólagos nagy ötlet, aminek még híre-hamva sincs. De azt sem tanítják sehol, hogy hogyan merjünk -a vasárnapi ebédet megkockáztatva- valami új receptet kitalálni.

Akik viszik valamire, azokat általában nem szokta érdekelni, mennyi a realitása annak, amit szeretnek. Kedvenc példám Van Gogh, aki életében egy képet adott el, vagy Rorschach, aki 25 svájci frankot keresett tesztjével rövid életében.
De a mi a különbség akkor az önmegvalósítók és a "senkik" között?

Tessék mondani, akkor mit is kell csinálnom?

Térjünk vissz a levélíráshoz. A fiatal fiú korábban nem mert levelet írni, majd egyszer csak elkezdett irogatni. Kezdetben nem tudta elhinni, hogy ő meg tud írni egy levelet, ill. azt hitte, amit ő írna, annak elborzasztó hatása lenne az olvasóra. Amikor először szánta rá magát a levél megírására, magában muszáj volt elfogadnia, hogy ő meg fog tudni írni egy levelet, és az "olyan lesz, amilyen" és hogy "ez van, én ilyet tudok és passz."

Meg tudta tehát előlegezni önmagának azt, amit még meg sem tett, és előre vállalta műve megítélését és következményeit. A recept tehát úgy fogalmazható meg, hogy képes volt egy olyan új szerepet vagy önképet kialakítani önmagáról, amely valahogy így szólhatott: "olyan ember vagyok, aki, ha izzadva is, de meg tud írni egy levelet és fütyül arra, mit szólnak majd hozzá". Amikor nekem azt írta, hogy már egész jól megy a levélírás, akkor önképe már tovűbbfejlődött: "olyan ember vagyok, aki egész jó kis leveleket tud írni".

Demoszthenész azt mondhatta magában: "olyan ember vagyok, aki le tudja győzni a dadogást". Napóleon karrierje akkor kezdett emelkedni, amikor egy elfoglalhatatlannak hitt angol erődöt az ő cselével sikerült visszafoglalni. Nem abból indult ki, hogy "eddig senki nem tudta, akkor én miért tudnám", hanem abból, hogy "olyan ember vagyok, akinek még ez is sikerülhet". Amikor Allen és Gates füllentettek az állítólagos programjukról, akkor azt gondolták: "mi ezt megtudjuk csinálni".

Na jó, most Ön azt mondja, hát persze, ha ilyen egyszerű volna. De hát ők hittek magukban. Az az igazság, hogy nem hinni magunkban legalább akkora erőfeszítésbe kerül, mint hinni. Aki nem hisz magában, az állandóan azon dolgozik, hogy negatívba írja át véletlenül becsúszó sikereit, hogy állandóan érveket és kifogásokat keressen arra, miért nem mer "nagyot gondolni". Ez hosszútávon fárasztó és később elnevezik majd őt depressziósnak. Holott csak kifáradt az állandó "nem-hívésben". Ráadásul kezdetben nem kell hinni magunkban, később meg jön az magától. A megváltozott viselkedésünkre adott reakciók igazolják majd vissza, hogy jól gondoltuk.

Ez a bejegyzésem az előző kistestvére, néhány továbbfűzött gondolat.

Kerestem azt a mondást, de nem találtam meg, amely Párizs megismeréséről szól. Valami olyasmi, hogy aki két napot tölt Párizsban, azt hiszi, mindent látott, és Párizs gyönyörű. Aki egy hetet, az úgy gondolja, még nagyon sok felfedeznivaló van. Aki pedig egy hónapot, úgy érzi, semmit sem látott Párizsból.

Valahogy így vagyunk egymás megismerésével is. Saját magunkat sem tudjuk megismerni teljesen, hát még egy másik embert? Egészen addig tudunk megmaradni egy kapcsolatban, amíg az nem unalmas, amíg képesek vagyunk egymás határait tologatni, amíg felmelegszik a szívünk mellette, amíg él bennünk a kíváncsiság iránta.

Nagyon sok olyan kapcsolatot láttam, ahol megpróbálják lefölözni egymást a felek - azaz igyekeznek csak a jót megkapni a másikból. Aztán amikor a másik rossz(abb) tulajdonságai, gyengeségei előtérbe kerülnek, csalódás van: ja, ez már nem is kell nekem. Akkor mi kellett addig? Csak az érme egyik oldala? Nagyon érdekes folyamat mind az, amikor befelé megyünk egy kapcsolatba, mind az, amikor kifelé jövünk belőle.

Összességében: felületes információk alapján döntünk egymásról sokszor, akár a kapcsolatok kezdetén, akár a folyamán - bár a végükön talán nem. Mostanában mintha semmire sem lenne elég idő - főleg a másikra való figyelésre, törődésre nem. Pedig az igazi szeretet az elfogadással kezdődik. Ha valakinek csak pozitív tulajdonságai vannak, mit is kellene elfogadnunk benne? Az elfogadás a gyengeségek elfogadására vonatkozik elsősorban.

Jó úgy a társad, ahogy van? A meglevő gyengeségeit ismered? Számodra tolerálhatók? Tolerálni persze azt jelenti, hogy bár tudsz róluk, de szinte észre sem veszed  a mások által zavarónak ítélt dolgokat benne. Például: ha tudod, hogy szórakozott, nem veszed le a fejét, ha elfelejt valamit, sőt, meg sem említed - hanem erre felkészülsz mondjuk apró cetlikkel a lakás minden pontján, vagy rátelefonálással a fontos esemény időpontja körül.

Emlékszem, életem első igazi szerelmének vörös haja volt. Apróság. Sokszor bementünk anyum munkahelyére akkor, és mesélte, hogy megjegyezték a munkatársai: nem zavar minket a haja? (azért ez döbbenetes, hogy ilyesmi zavarhat embereket...) Anyumra büszke voltam, azt válaszolta: "Miért, milyen a haja? Észre sem vettem..."

Nem, nem lehet senkit sem megváltoztatni, kapcsolaton belül erre törekedni pedig kifejezetten hibás dolog. Lehet abban segíteni a társadat (sőt, légy te a mentora, az első ember, aki hisz benne!), hogy magából kihozhassa a legtöbbet - ha ebben ő partner -, de még ez is veszélyes. Vigyázzatok: az arányok ilyenkor könnyen eltolódhatnak, és akkor megfeleléskényszer, és egyfajta hangsúlyozott szülő-gyerek szereposztás alakulhat ki köztetek. (Persze az egészséges kapcsolatokban a partnered egyszerre a szülőd, társad, és gyereked, de az arányok körülbelül egyenlően oszlanak meg a három szint között.)

A "még egy esély" is ehhez a témához tartozik. Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy ez egy szánalmat ébresztő megmentési kísérlete a kapcsolatoknak. Szerintem megalázó dolog. Nem a szakítás pillanatában döntünk egy kapcsolat sorsáról, hanem a dolgok már sokkal korábban eldőltek/elromlottak. Ha akkor (az elromlás idején) a problémát vagy a súlyosságát nem vettétek észre, mert nem figyeltél/figyelt rád megfelelően, a szakításkori "még egy esély" legfeljebb ideig-óráig jelenthet megoldást, de véglegeset semmiképp. Nagyon gyanítom, hogy ez is csak az egyik félnek (a még-egy-esélyt-kérőnek) lehet jó. Ekkor az érzelmek (a másik félben) már elmúltak. (Kivételek persze mindig vannak, lehet, hogy az utolsó esély mégis előidézhet valamiféle változást a személyiségben, ami a kapcsolat töréséhez vezetett, és az is kérdés, mennyi időre "tervezzük" az adott kapcsolatot.)

No és mikor múlnak el az érzelmek? Egyszer hallottam és megjegyeztem, mert jó volt: ha már nem emlékszel a másik szeme színére, tekintetére, és arra, hogy mikor néztél bele utoljára. (Érdekes, hogy akit nem szeretünk szívünkből, annak nem tudjuk felidézni a tekintetét...) Elmúltak a kapcsolatot összetartó érzelmeid, ha az egykori társad már teljesen közömbös, mint társ. Jelenben van, de már múltnak érzed.

Nem akkor, amikor haragszol rá, amikor meg vagy bántva, amikor csalódott vagy. Hanem akkor, amikor már közömbös.

Hú, de durva sztorikat hallottam megint kapcsolatokról, illetve azok befejezéséről... A nagy kiábrándulásokról...

Vajon elkerülhetőek-e ezek?

Szerintem igen. Az összes történetben az volt a közös, hogy a figyelmeztető jelek adott pillanatban mindig megérkeztek, de a kapcsolatban levő nem törődött velük. A figyelmeztető jelek alatt is nem is apróságokat értek, hanem eléggé nagy dolgokat: azonosítatlan telefonok, elbújások, oda-nem-illő disszonáns jelek, sumákolás...

Én valahogy mindig úgy voltam (nem feltétlenül van nálam a bölcsek köve), hogy a kapcsolaton kívül - még a kezdete előtt - győződtem meg arról, hogy a választottam milyen ember is valójában. Így nem is volt sok kapcsolatom, de ami volt, abban alapvető tévedések nem voltak. Nem tudtam elköteleződni valakinek addig, ameddig tettekkel nem bizonyította azt, hogy bízhatok benne. Ez nem azt jelenti, hogy zavaró jelekkel sosem találkoztam, de ha voltak is, meg lehetett őket beszélni, éreztem, hogy a problémák elfogadottak, nyíltak, megbeszélhetők. Nem volt "tabutéma" sosem. Nem volt olyasmi, hogy a 'munkahelyemen inkább ne hívj fel', a 'most nem tudunk találkozni, mert nincs időm' - persze ez nem az elfoglaltságot jelentette (megj: alapszabály: a 'nincs időm' azt jelenti 'nem akarom' - legalábbis a legtöbb esetben, kedves hölgytársaim!), hanem egyszerűen világos volt, hogy mivel van elfoglalva az illető. Elmondta, megosztotta az eredményeit, a kétségeit, ésatöbbi. Kommunikáltunk. Nyíltan. Őszintén.

Egy másik nagy félreértés. Mi is a szerelem? Nem, én sem tudom ezt megfogalmazni pontosan, bár sokféle megközelítésből próbálhatnám. Poppert olvastam legutóbb (ismét), és ő leírta, hogy nagyon sok érzésformát hívunk ma szerelemnek, nagyon sok mindent összetévesztünk vele. A legtöbben a színtiszta vonzalmat hiszik szerelemnek. Pedig ez csak egy része az egésznek. Azt gondolom, hogy a szerelemnek van testi (azért bizseregtessen meg a másik jelenléte), szellemi (tudd meghallgatni őt, légy rá kíváncsi, szeressetek más dolgokat közösen), és lelki (érzed magad biztonságban mellette, tudj benne bízni)... No mindehhez idő kell. Első látásra csak vonzalom tud kialakulni. A többit persze kiegészítjük: így kezdődik/het el az idealizálás, aminek sokszor csalódás a vége. Ha idealizálod a másikat, lényegében magadat, az álomképedet szereted (azaz vonzódsz hozzá), nem őt!

A valódi érzelmek a nehéz helyzetekben kezdődnek. Ha a párod lázasan, betegen is gyönyörűnek talál, ha ápol, ha főzi neked a teát, ha melletted van a gondjaidban, sikereidben is. Tettekben látszik az igazság, a valódi ember, nem a szavakban.

Idő, idő, a valódi érzelmekhez idő kell! Nyíltság kell, bizalom kell, kíváncsiság kell! Valahol azt hallottam: minden szerelem kíváncsiság. Hogy ez mennyire igaz! :-)

Ő kell, vagy csupán az kell, amit kapsz? Kapni vagy adni szeretnél? Vagy kapni és adni szeretnél? Mit adsz és mit kapsz? Testi, szellemi, lelki értelemben?