Sikerkereső

Ma egyedül gyakoroltam a Palatinuson. A vizet élveztem (1,3 m), pancsoltam, gyakoroltam a lélegzetvételt, a medence szélét fogva lebegtem hason, fejem a vízben, levegő kifúj. Néha annyira összeszorítottam a fogsoromat (nem "szándékosan"), hogy fájt az egyik tömött fogam.

Hason ment a lebegés, bár fogtam a kapaszkodót. Néha már sikerült elengednem, de csak úgy, hogy elérhető távolságra maradt persze. A sima mellúszást is gyakoroltam (pihenésképp), és képzeljétek, rájöttem: eddig egy-két levegővel úsztam, azaz addig úsztam, amíg a levegőm tartott. Most figyeltem a légzésritmusra, jó volt. :-)

Még mindig van ez a csuklásféle. A siklás nem ment, mindig rámjött a kapálózhatnék. Egyszer akkorát sikerült csapnom (ijedtségből), hogy azt hittem, kiugrott a vállam. De csak megrándult picit.

Ami pozitív: már nem gond teljesen víz alá merülni.

Holnap folytatjuk M-mel.

Amiért mindezt leírom: egyrészt engem is motivál, hogy ne hagyjam abba, bár egyelőre nincs ilyen vágyam, sőt.  (Amúgy nem szokott ilyen vágyam lenni, de biztos, ami biztos.) Másrészt: szeretném megmutatni nektek (már csak virtusból is), milyen érzés és folyamat átlépni a határaidat. Bónusz: és hogy mi az eredménye. :-) Talán kedvet kaptok hozzá. :-)

Harmadrészt pedig jó lesz dokumentálni és majd később visszaolvasni mindezt.

Hatalmas élményem volt ma. Kezdek átlépni egy olyan határomon, amire mindig is vágytam. Úszni kezdtem.

Ehhez jó tudni, hogy iszonyatosan félek a víztől. "Technikailag" tudok úszni, de max másfél méteres vízben, sőt, már az is megedz.

Van azonban egy kedves barátnőm, aki rávett arra, hogy ússzunk. Annyira nem kellett erőltetnie, mert mindig is vágytam a víz önfeledt élvezetére, de nagyon féltem, és azt gondoltam, ez a problémám nem megoldható. Pedig régebben (nagyon régen) tudtam úszni. Általános iskolás koromban megtanítottak, és annak idején ötösre vizsgáztam úszásból. Viszont "vízbiztos" talán sosem voltam. Egyszer középiskolás koromban a kétméteres uszodai vízben egy kissrác megijesztett (erőből nekemjött a vízben, hirtelen) - annyira, hogy nem is tudtam újra elkezdeni úszni a medence közepén, és végül az elválasztó csíkba kapaszkodva másztam ki valahogy nagy halálfélelmek közepette.

Érdekes módon tavaly nyáron már megpróbáltuk ugyanezt egyszer. M. elhívott a Kondorosi úti uszodába, ahol van egy szabadtéri másfél méteres medence, ott gyakorolhatunk. Ő nagyon jól és sokat úszik. Én rettegve kapaszkodtam a medence szélébe akkor, és fél kézzel "úszkáltam", míg ő virgonckodott a vízben, mint egy delfin, és mosolygott a félelmemen. Valahogy mintha nem is hitte volna el, hogy ilyesmi létezik, és hogy "komolyan gondolom". Azt hiszem, akkor még nem vette ezt komolyan.

Míg nemrég (mindig nehezen vallottam be a gyengeségeimet) volt egy nagyon őszinte beszélgetésünk, és elmondtam neki a félelmeimet - már nem tudom, hogyan is pontosan. Azt mondta, úgy érzi, nem bízom benne. Azt feleltem, hogy bocs, ez igaz is, mert úgy érzem, nem veszi komolyan a "rettegésemet". Megegyeztünk akkor abban, hogy a mostani ismeretei fényében elgondolkodik azon, mit lehetne tenni.

Beszélt egy versenyúszó ismerősével, aki nagyon jó tanácsokat adott. Ha jól emlékszem, az volt a lényege, hogy két dologtól félhetek igazán: a vízben lebegéstől (nem ismerem az érzést, hogy fenntart) és a levegővételtől a vízben. Tökéletesen igaza volt mindkettőben.

Ma újra elmentünk. M. már nem virgonckodott mellettem, nem sürgetett, éreztem, hogy tiszteli a félelmemet.

Azzal kezdtük, hogy a kinti "mély" vízben a hátamra fektetve tartott, majd fokozatosan, egyre jobban elengedett. Elmondta, hogy akkor maradok fent, ha ellazulok (görcsösen ezt sem lehet, mint sok minden mást sem), és a fejem is a vízben van, azaz nem próbálom mindenáron kívül tartani. Mindig elérhető távolságban maradt, éreztem a kezemmel, pedig csukva volt a szemem. Eleinte sikítoztam, és remegtem a félelemtől, nagyon, nagyon rossz volt. Bár nem láttam, de éreztem, hogy az ujjaim belefehérednek a medence szélének szorításába, a másik kezem ujjai pedig az ő nyakát szorítják - előre is bocsánatot kértem tőle, ha belekapnék, kértem, hogy vigyázzon magára, mert én nem tudok.

És egyre könnyebb lett. El ugyan nem engedtem őt, de a végén már csak a vállán volt a kezem lazán, és újra meghallottam azt a régi-régi hangot, ahogy a víz alatt a külvilágot hallod. Megismertem tehát, mi az a lebegés, és könny szökött a szemembe.

Gyakoroltuk aztán a víz alatti lélegzetvételt - azaz levegőkifújást. Képzeljétek, nem tudom a víz alatt kifújni a levegőt. Egyfajta csuklásféle jön rám, és be "kell" szívnom a vizet. Nem tudatosan csinálom. Azt hiszem, itt lehet a traumám "elásva".

Aztán bementünk "melegedni" a kisvízbe (kb 80 cm magas). Itt is gyakoroltuk a lebegést, majd váltottunk a lélegzetvétel gyakorlására. Ez a víz melegebb volt, és itt érdekes módon ment a levegőkifújás pár gyakorlás után. Tehát: a "traumám" (azért ez erős szó) a hideg vízhez kötődik.

A kisvízben még gyakoroltuk a vízen siklást, aztán az is ment egy idő múlva már problémamentesen. Kölcsönkértünk egy úszógumit, amibe kapaszkodva az úszáshoz kapcsolódó ritmusos légzést gyakoroltam -volna, de még nem sikerült igazán jól.

Visszamentünk a hideg (mélyebb) vízbe, és újra nem sikerült a levegőkifújás. Picit javult, de nem sokat. Sajnos nem segít a fizikai magyarázat, hogy ha kifelé fújom a levegőt, az orromba nem mehet víz. Hiába tudom, hogy így van, valami nem hiszi el ezt bennem.

Igaza volt a versenyúszónak - jók voltak a tanácsai. M-nek minden elismerésem azért, amennyit tavaly óta változott a hozzáállása. Nagyon sokat tett ma értem, nagyon hálás vagyok érte.

Folytatjuk. :-)

Ezek nagyon népszerűek. Ennek az oka nem egészen tiszta számomra, de mindenképpen valami nem egészséges apafigurával függ össze szerintem. (A hatalommal való kapcsolatunk mindig az apánkkal való kapcsolatunkat modellezi.)

Népszerű összeesküvés-elméletek:

A gyógyszergyári maffia: kispórolják a hatóanyagot a gyógyszerekből, nem tájékoztatnak megfelelően, több a mellékhatás, mint a gyógyhatás, nem engedik elterjedni az igazi gyógymódokat és egyebek. Igazi "támogatója" ez a tévhit a kóklerségeknek, úgy mint homeopátia, kézrátételes gyógyítás, stb. (Egyszer pár éve még hittem a természetgyógyászat gyógynövényes irányzatában, foglalkoztam is a gondolattal, hogy elvégzem a fitoterapeuta kurzust. Nos, megdöbbenve tapasztaltam, hogy kínai ájurvédikus gyógyítást tanítanak, de anatómiát nem. Az orvosokkal való megfelelő együttműködést sem. Itt fel is adtam a dolgot.) Nos, mindez nem igaz. Csak arra gondolj: egy gyógyszergyárnak érdeke lenne a hihetetlen hatásos gyógymód megvétele és elterjesztése, ezen keresne a legtöbbet. Mellesleg a gyógyszerek hatásosságának tesztelése egy komoly és megalapozott folyamat, komoly és visszakövethető felelősségi körökkel. A gyógyszergyári maffia nem létezik.

Az olajmaffia: a gyógyszergyári maffia testvére, ugyanaz lényegében, csak az olajjal kapcsolatos dolgokra vonatkoztatva. Nem engedik elterjedni az új technológiákat, ezért nincs még vízüzemű autó. Ennek a tévhitnek a "meggyilkolása" hasonló a fentiekhez: ha létezne a csodaautó, azonnal megvenné azt egy nagy hatalmú autógyár (pl.), hisz hihetetlen piaci előnyhöz jutna.

Ami ezt a bejegyzést inspirálta: miközben teszek-veszek itt a lakásban, egy szabadkőműves mozgalomról szóló műsor megy valamelyik tévében. No a dolgainkról felülről, titkosan döntő és azt irányító mozgalom is nagyon izgalmasan hangzik, de ilyen biztosan nincsen.

Ezek a tévhitek mémek, ráadásul épp rosszindulatúak. Azaz egy-egy gyorsan terjedő gondolatvírus, ami ellen az agyunk védtelen.

A rés a pajzson az apánkkal való kapcsolatunk, azt hiszem, bár ezt még nem hallottam tudományosan megalapozottan. :-)

A kedvenc mondatom: "látom benned az embert, mint szobrász a kőben a szobrot" ... Ez igaz a portréfotózásra is.

A jó portréfotó nem dokumentáció-fotó. (Nem a leírás a funkciója.)

A szépet, és a lehető legtöbbet mutatja az arcból. Hasonlít a coachinghoz.

Újat mondtam? :-)

Jaj, sikerült elmerülnüm a gasztronómiai élvezetekben. A rumos ribizli után csináltam rumos-diós sárgabarackot is, hát ínycsinklandó még az is, ahogy az üvegben kinéz. S hogy tartozik ez a coachinghoz (amellett, hogy ez is mutatja, hogy szép az élet..)?

Segít a határokat átlépni-kikerülni. Ahhoz, hogy igazán eredeti dolgokat tudj alkotni a konyhában, el kell engedni a fantáziád. Érdekes, nekem valahogy nem jöttek be a receptek az utóbbi időben. Valahogy sosem úgy alakult a valóság, ahogy a receptek szerint volt. (Haha. :-) )

Ma például a reggelivel küzdöttem. (A holnapival.)

Valami elképesztően unom a szalámik minden formáját. Valahogy mindegyik egyforma lett. Lehet bármilyen, téli-, paprikás, húsos, parizer (régebben imádtam, visszafogott íze miatt egy csomó mindennel kombinálható!), ilyen-olyan ízesítésű.

A lényeg: reggel nem szeretek sokat szőrözni a reggelivel. A jó reggeli gyorsan, kis erő-, és időráfordítással készül. Mi legyen az, ami nem szalámi? (A főtt ételt nem szeretem reggelire (még az előző napi vacsora maradékát sem), még a "klasszikus" tojás, virsli, sült ez-az még elmegy, de már azt is unom.)

Pirítós - vajjal, lekvárral, mézzel már uncsi.

Konzervek (pl májkrém, vagdalthús, egyebek) - fúj, erről ne is beszéljünk.

Müzlifélék: a fele műanyag, nem szeretem. A csokisat igen, azt még néha bevállalom.

Sajtok: na ezeket nem tudom megunni. (Kivéve a kecske-és juhsajtok, no azokkal kapcsolatosan egy barcelonai negatív élményem miatt nem vagyunk barátságban.)

Vannak olyanok, amiket ha elkészítesz, csak "sokat" lehet belőle csinálni. Pl: körözött. Ezt is szeretem, de még három napon keresztül sem vagyok hajlandó enni.

A jó reggeli nekem szendvics. Egyik kezemben megfogom, a másikkal már pöntyögök a számítógépen, nézem a napi híreket és a fontos feladatokat.

No de mi legyen a szendvicsben?

Nem találtam kreatív szendvicsrecepteket, így gondoltam, alkotok. A ma esti vacsora hagymás csirkemáj volt törtkrumplival, így holnap reggelire a csirkemájból csinálok pástétomot. Van itthon finom dijoni mustár, rakok bele főtt tojást, talán egy pici fehér bort, talán egy pici bazsalikomot, és pirítóssal ez lesz a reggeli.

Ha bárki tud változatos, fantáziadús szendvicsötleteket, ossza meg velem. Gyorsan elkészíthető legyen! (Tudom, tudom, szendvicsbárok. Akár onnan is!)

A minap gyömbéres csirkét készítettem vacsorára, finom provence-i hangulat lett tőle. Vágyom Franciaországba, talán egy pár napra az ősszel el is megyek. Talán lenne értelme az utazási emlékeimet is leírnom, volt sok. :-)

Akkor szép az élet, ha ízlik. :-)