Tegnap ismét jelentkeztem egyetemre. Mivel a felvételi remélhetőleg nem lesz szigorú, azt hiszem, újra tekinthetem magam egyetemistának. Jaj, de jó érzés volt belépni az aulába, és azt az igazi iskola-illatot érezni ismét! :-)

Nem, nem mondom meg, hányadik diplomám lesz, mert az engem nem ismerők azt hinnék, "papírgyűjtögetés" céljából csinálom. :-) Pedig nem. Nagyon nehezen találtam meg az utamat, többek között a rengeteg visszahúzó megnyilvánulás miatt, amelyeknek régebben még hittem.

Mennyiszer hallottam azt, hogy "ezt te még nem tudhatod!"

Hároméves sem voltam, amikor megtanultam olvasni. A szüleim szerettek rejtvényt fejteni, így engem is elkezdett érdekelni a "csoda", ami őket ennyire leköti. Melléjük ülve, a kíváncsiságomat kielégítve kérdezgettem a betűket, és szépen-lassan megtanultam olvasni. Négyéves korom környékén sokat voltam kórházban. Emlékszem, unatkoztam a sok fekvés közepette, és az orvosoktól könyvet kértem. Hoztak képeskönyvet, majd elmondtam, hogy köszönöm, én inkább meséket kérek, ha lehet, cicásat. Nagy döbbenet: "te tudsz olvasni?? Ilyen kicsiként még nem kell olvasni!!" És nem kaptam könyvet.

Viszont az olvasással hatalmas világ nyílt meg előttem. Ez a mindent felfedezni akaró kíváncsiság azóta is megvan bennem. Szinte minden iránt. Épp ezért nagyon nehéz volt a pályaválasztás. Sosem értettem, miért kell választani: miért nem érdekelhet minden egyszerre? Sajnos a "szűkítéshez" nem kaptam valódi segítséget.

Középiskolás koromban volt néhány esemény, ami utána sokáig meghatározta a jövőmet. Az első ilyen rögtön a középiskolába kerüléskor történt. Volt egy irodalmi verseny, ahol könyvekből felolvasott részletek alapján kellett megmondani az írót és a művet. A tanár felolvasta az adott részletet, kb így szólt: "ma éjjel az ablakához támasztom a létrámat és meglátogatom Önt". Válaszom: Shakespeare: Rómeó és Júlia. Helytelen. Még egyszer jelentkezem: Stendhal: Vörös és fekete. 14 éves voltam. A magyartanár döbbenten: Te ezt olvastad?? Majd csak harmadikban lesz kötelező olvasmány... Egyik kedvencem volt akkoriban.

Majd később: Magyarórára József Attila-verseket kellett elemezni, "József Attila és az anyja kapcsolata" címmel, szorgalmi feladatként. Emlékszem, egy délután bementem a könyvtárba, és egy ideig olvasgattam a feladott verseket, majd miután összeállt a  fejemben a kép, egyben leírtam az egész dolgozatot. Másnap a tanár felolvasta, mint legjobb dolgozatot, és hozzátette: azért csak négyes, mert nem neveztem meg a forrásmunkát. Ez nagy csalódás volt. Nem használtam forrásmunkát és nem hitték el nekem... "16 évesen még nem kell József Attilát érteni".

Azt hiszem, itt kezdtem el alkalmazkodni a külvilág korlátozó elvárásaihoz, ezek után már nem nagyon hívtam fel magamra a figyelmet a meglepő gondolataimmal, egészen pár évvel ezelőttig.

Viszont hiányzott nekem az, hogy sok, érzésem szerint tartalmas dolog rejtve marad bennem. Nem is azért, mert ezekkel valami díjat akarnék nyerni, hanem azért, mert nem igazán találtam hozzá vitapartnereket. Igaz, nem is kerestem annyira: azt hittem nincsenek, és én valami egészen idegen bolygóról jöttem.

A coachingban végre megtaláltam azt az önkifejezési formát, ahol tényleg értékesek az ötleteim - és elég jól meg is fizetnek érte. Az elmúlt fél évben foglalkoztam a coaching tanításával (nevezzük így jóindulatúan), de ott is megkaptam, hogy "34 évesen még nem kell felsőoktatási intézményben tanítani"... Ebből tudtam, hogy hurrá, megérkeztem újra. :-)). Egy ügyfelem visszajelzése: "meghazudtolja a korát". Ez már így tetszik.

Az útkeresésem, és a szintetizáló (összevonó) gondolkodás-módom egyik "eredménye", hogy 18 évesen fogalmam sem volt, mivel is szeretnék foglalkozni, így abba a felsőoktatási intézménybe mentem, ahova felvettek felvételi nélkül, mert nem volt kedvem görcsölni a felvételin. Így a végzettségem főiskolai szintű lett első körben. Aztán elmentem a Műegyetem MBA képzésére 1999-ben (szintetizáló típusú képzés a gazdasági ismeretek területén - nagyon érdekelt), hogy ezzel egyetemi szintűvé tegyem a diplomámat, és mehetek tovább az úton. Akkor még nem sikerült, mert mint utólag kiderült, az akkori MBA az alapvégzettséget nem vitte tovább, így még mindig főiskolásként "szerepelek a nyilvántartásban".

Most az MBA kiegészítő-mesterszakra jelentkeztem, kétéves képzés. Maga a tudás, amit ad, csupán érdekesség-szinten érdekel, de utána végre nyílik az út a doktori iskola felé. Remélhetőleg sikerül a gazdaságpszichológia irány, ami nagyon érdekel. A doktorit illetően nem is a cím a fontos, hanem végre a fejlődési lehetőség, és a régi álmom, a tanítás.

40 éves koromra valószínűleg lesz Dr megnevezés a nevem előtt, és az talán már másoknak sem lesz "korán". :-)

De hogy mit mondanak mások, már nem érdekel. Egyrészt eleget adtam nekik az eddigi életemből, másrészt rájöttem: a korlátok akkor nem bennem voltak (legfeljebb annyiban, hogy hallgattam rájuk).