Eljött a tavasz..

 

Dadus hatalma az óvodában végtelen volt. Néha észre sem vette a szanaszét heverő játékokat, néha pedig mindenféle indok nélkül lecsapott rájuk, mint a forgószél, és bepakolta őket a játékosdobozba. Ezt ő takarításnak hívta ugyan, de ezt minden játék utálta, kiváltképp a fém játékok. A Nyuszi nem bánta különösebben, hiszen ha őt dobálták, puhán és lágyan esett le bárhova.

 

Egy este amikor a Kisfiú lefekvéshez készülődött, nem találta a porcelánkutyát, ami addig mindig vele aludt. Dadus éppen nagyon sietett, és hirtelen túl nagy gondot okozott neki, hogy a kutyát keresgesse lefekvési időben. Ezért csupán körbepillantott a szobában, és amikor meglátta, hogy a játékosdoboz teteje nyitva van, hirtelen világosság gyúlt a fejében.

 

„Nézd csak!” – mondta. „Aludj ma ezzel a régi nyuszival!” Ezzel fülön ragadta Bársony Nyuszit, és Kisfiú kezébe adta.

 

Azon az éjjelen, oly sok magányos éjszaka után Bársony Nyuszi Kisfiú ágyában aludt. Ezt eleinte inkább kellemetlennek találta, hiszen Kisfiú néha nagyon szorosan ölelte, néha ráfeküdt, néha pedig olyan messze betolta őt a párnája alá, hogy Nyuszi alig kapott levegőt. Nyuszi vágyakozva gondolt vissza azokra a hosszú holdfényes éjszakákra, amikor az elcsendesedett házban halkan beszélgettek Lovacskával az élet nagy kérdéseiről.

 

De aztán mégis nagyon gyorsan megszokta az új helyzetet, főleg akkor, amikor Kisfiú elkezdett hozzá beszélni, és csodálatos alagutakat csinált neki az ágynemű alá, és hozzátette, hogy bizony, a valódi nyulak üregjei is egészen ilyenek. Nagyszerű játékokat játszottak suttogva (amikor Dadus otthagyta őket esténként, hogy megvacsorázhasson), amikor már csak az éjjeli lámpa égett a kandallópárkányon. Amikor pedig Kisfiú álomba szenderült, Nyuszi odasimult a Kisfiú pici forró állához miközben Kisfú kezei szorosan ölelték őt egész éjszaka.

 

Hiába telt-múlt az idő, Bársony Nyuszi annyira, de annyira boldog volt, hogy észre sem vette, hogy bársonyos szőre egyre kopottabb és kopottabb lesz, hogy kilazult a farka, és hogy az orráról minden rózsaszín eltűnt, mert Kisfiú ott puszilta meg őt a leggyakrabban.

 

Jött a tavasz, és ők egyre hosszabb időt töltöttek a kertben. Jókat furikáztak a talicskával, piknikeztek a füvön, kunyhót építettek a málnaágak alá a virágágyások mögött. Megtörtént egyszer az is, hogy Kisfiúnak hirtelen be kellett szaladnia a házba, míg Nyuszi kintmaradt a kert füvén sokkal sötétedés után. Dadus egyszercsak kijött egy gyertyával, megkereste és visszavitte őt, mert Kisfiú nem tudott nélküle elaludni. Átáztatta már addigra a harmat, földes is volt, mert Kisfiú üreget ásott neki a virágágyásban és betuszkolta oda őt. Dadus morgott is, hogy a kötényébe kellett őt beletörölnie a ház sarkánál, mielőtt visszaért volna vele Kisfiú szobájába.

 

„Persze, mert neked csak ez a régi nyuszi jó!” – mondta. „Fantasztikus, mekkora hűhó ez egy játékért!”

 

Kisfiú felült az ágyban, kinyújtotta kezeit és azt mondta: „Add ide a nyuszimat! Hogy mondhatsz ilyet! Ő nem játék, ő IGAZI!”

 

Amikor Bársony Nyuszi ezt meghallotta, rádöbbent, hogy minden igaz volt, amit Lovacska mondott. Az óvoda csodája megtörtént hát vele is, ő már soha többet nem volt csupán egy játék. Ő IGAZI lett. Kisfiú maga mondta ezt!

 

Azon az éjszakán Nyuszi annyira boldog volt, hogy aludni is alig tudott. Annyi szeretet kavargott a fűrészpor-szívében, hogy az majdnem meggyulladt ettől. Gombszemeibe (amelyek oly régóta nem voltak már kifényesítve) bölcsesség és szépség költözött. Ezt Dadus is észrevette reggel, döbbenten mondta, hogy „Nem találok szavakat erre a régi nyúlra…”