Sikerkereső

Nagyon szeretem ezt a sorozatot. Eléggé komoly eseménynek kell ahhoz történnie, hogy a szerda estét ne a tv előtt töltsem, pedig (bizonyos filmeken kívül) igazán kevés tévét nézek.

Sokat foglalkoztam azzal, hogy vajon mi a titka: mi ragaszt engem is a képernyő elé ilyenkor, illetve mitől is támadt ez a kultusz körülötte?

Egy pár dolgot sikerült összeszednem.

Dr House megfejthetetlen, tehát addiktív (függőségre hajlamosító). Hasonlít a Tetrishez, a világ egyik legsikeresebb elektronikus játékához. A Tetris miért addiktív? Nem lehet megnyerni, csupán a veszteséget késleltetni. Dr House-t sem lehet megfejteni, kiszámítani, előrejelezni, "legyőzni" - bár ezt folyamatosan szeretnéd, ha nézed. S miért vajon?

Ennek szerintem két oka van. House átlagon felüli intelligenciával rendelkezik, olyat lát, amit a hétköznapi (legyen akár orvos) ember nem. (Erre a mai epizód különösen jó példa volt: a csapata nélküle próbált egy bonyolult esetet diagnosztizálni, de nem sikerült - az összes szükséges információ ismertsége ellenére sem.) Persze, amit lát, abban nincs semmi misztikus, egyszerűen az ő tekintete nagyobb területet képes "befogni", mint másoké. Erre egy érdekes (menedzsment-ből vett) hasonlattal élnék: helikopter-nézetből látja be az egész pályát,  míg a többiek csupán létráról szemlélik ugyanazt.

A másik ok: szerintem ez az ember az adott rendszerben nem értelmezhető. (Hangsúly szabadon változtatható a szavak közt. :-) ) Azaz: ő olyan, mintha egy hármas számjegyet szeretnénk a kettes számrendszerben értelmezni (utóbbiban csak egyesek és nullák szerepelnek)  - vagy: ő a harmadik dimenzió a kétdimenziós világban. (Pl: ha egy villám kilyukaszt egy papírlapot - abszurd példa, bocs, nem is tudom, ilyen valójában előfordulhat-e - és mi a papírlapon élünk, hiába szemléljük a lyukat bármilyen eszközzel, amíg nem lépünk bele a harmadik dimenzióba (papírról a térbe), nem fogjuk tudni értelmezni a jelenséget. S mi az adott rendszer ebben az esetben? Az átlagember világa. (Az "átlagember" szintén szabadon definiálható - de egy pici segítség: az, aki jól meghatározható korlátokkal rendelkezik, és ezek a korlátok sok másik ember korlátaihoz hasonlítanak.) Dr House határai mások, máshol vannak, tágabbak mindenképpen, épp ezért könnyen "átlátja" az embereket, a többieket. Épp ezért az én "átlagemberségemen" múlik, hogy meg tudom-e fejteni őt. :-) De a lényeg: hiányzik egy információ a megfejtéshez, de még nem tudom, melyik. :-)

Vigasztaló: van rendszer, amiben viszont érthetővé válik az ember (lásd villám-példa), de még keresem. (Lásd: addiktív. :-) )

Dr House emellett irigylésre méltó, sokan szeretnénk hasonlítani rá. Hogy lehet, hogy ő mindent kimondhat? Hogy lehet, hogy neki mindig igaza van? Hogy lehet ilyen bátor? Hogy lehet, hogy ennek ellenére mégis szeretik? Hogy képes tűrni a fájdalmát? Dr House sok tekintetben olyan, mint amilyenek mi szeretnénk lenni.

A Dr House-sorozat egy krimi-sorozat. A doki a jó rendőr, a "bűnöző" az adott, rosszindulatú betegség. A doki egy hős, mindig legyőzi az ellenséget. A film szerkezete követi a klasszikus detektívregény-formulákat: bűncselekmény - nyomozás - rajtakapás - ítélet - büntetés. Mindig izgulunk, vajon most is sikerül-e elkapni a gonoszt? Persze ezt táplálja a betegségektől való félelmünk is. 

A film sok részében a hit szembenáll a racionalitással. Életünk örök kérdése, hogy vajon meg tudjuk-e találni mindennek a valódi okát? (Valódi alatt a dolog mai tudásunk szerinti, tudományos módszerekkel megmagyarázhatóságát, reprodukálhatóságát értem.) Vajon a működésünk "csupán" kémia? Létezik-e isten? (Emlékezetes volt az az epizód, ahol meccset vezetett a doki a táblán: Isten:House 3:3, azt hiszem, ez lett a vége.) Hosue mindenre megtalálja a választ... Nála a kérdések megválaszolhatóak.

Talán a titok nyitja (keressük az új rendszert):  valamelyik kritikában olvastam (sajnos nem találtam meg újra), talán igaz is, hogy a karaktert úgy tervezték, hogy gyárilag nincs lelke. (Érzelmei, erkölcsi kontrollja, ésatöbbi, bármi, aminek a "lelket" definiáljuk...) A nők ehhez különösen vonzódnak: nem hiszik ezt el, és meg akarják találni. Nagy is a jutalom,  ha megtalálják: az övék lehet először, azaz tiszta, ártatlan a jelenlegi állapota. Hhhhh. :-)

Én sem hiszem el. :-) Valahogy mindig jó sül ki abból, amit csinál. Önző színekben ugyan, de mások érdekében teszi a dolgát.

Ha segíteni akarsz valakinek (bármilyen értelemben) - először meg kell értened az ő világát.

ui: tudom,  ez csak film. :-)))

Ezt a fajta zenét nagyon szeretem, vezetéshez leginkább, elsősorban a ritmusa miatt:

Gabrielle - Out of reach

Nem is tudtam először, honnan volt ismerős ez a szám, de a videójából kiderült, hogy a Bridget Jones-ból (amúgy a Ferrero reklám zenéje is mostanság, ott figyeltem fel rá).

Ha valaki meg tudja nekem határozni a stílust is esetleg, annak nagyon örülnék. :-)

Tegnap ismét jelentkeztem egyetemre. Mivel a felvételi remélhetőleg nem lesz szigorú, azt hiszem, újra tekinthetem magam egyetemistának. Jaj, de jó érzés volt belépni az aulába, és azt az igazi iskola-illatot érezni ismét! :-)

Nem, nem mondom meg, hányadik diplomám lesz, mert az engem nem ismerők azt hinnék, "papírgyűjtögetés" céljából csinálom. :-) Pedig nem. Nagyon nehezen találtam meg az utamat, többek között a rengeteg visszahúzó megnyilvánulás miatt, amelyeknek régebben még hittem.

Mennyiszer hallottam azt, hogy "ezt te még nem tudhatod!"

Hároméves sem voltam, amikor megtanultam olvasni. A szüleim szerettek rejtvényt fejteni, így engem is elkezdett érdekelni a "csoda", ami őket ennyire leköti. Melléjük ülve, a kíváncsiságomat kielégítve kérdezgettem a betűket, és szépen-lassan megtanultam olvasni. Négyéves korom környékén sokat voltam kórházban. Emlékszem, unatkoztam a sok fekvés közepette, és az orvosoktól könyvet kértem. Hoztak képeskönyvet, majd elmondtam, hogy köszönöm, én inkább meséket kérek, ha lehet, cicásat. Nagy döbbenet: "te tudsz olvasni?? Ilyen kicsiként még nem kell olvasni!!" És nem kaptam könyvet.

Viszont az olvasással hatalmas világ nyílt meg előttem. Ez a mindent felfedezni akaró kíváncsiság azóta is megvan bennem. Szinte minden iránt. Épp ezért nagyon nehéz volt a pályaválasztás. Sosem értettem, miért kell választani: miért nem érdekelhet minden egyszerre? Sajnos a "szűkítéshez" nem kaptam valódi segítséget.

Középiskolás koromban volt néhány esemény, ami utána sokáig meghatározta a jövőmet. Az első ilyen rögtön a középiskolába kerüléskor történt. Volt egy irodalmi verseny, ahol könyvekből felolvasott részletek alapján kellett megmondani az írót és a művet. A tanár felolvasta az adott részletet, kb így szólt: "ma éjjel az ablakához támasztom a létrámat és meglátogatom Önt". Válaszom: Shakespeare: Rómeó és Júlia. Helytelen. Még egyszer jelentkezem: Stendhal: Vörös és fekete. 14 éves voltam. A magyartanár döbbenten: Te ezt olvastad?? Majd csak harmadikban lesz kötelező olvasmány... Egyik kedvencem volt akkoriban.

Majd később: Magyarórára József Attila-verseket kellett elemezni, "József Attila és az anyja kapcsolata" címmel, szorgalmi feladatként. Emlékszem, egy délután bementem a könyvtárba, és egy ideig olvasgattam a feladott verseket, majd miután összeállt a  fejemben a kép, egyben leírtam az egész dolgozatot. Másnap a tanár felolvasta, mint legjobb dolgozatot, és hozzátette: azért csak négyes, mert nem neveztem meg a forrásmunkát. Ez nagy csalódás volt. Nem használtam forrásmunkát és nem hitték el nekem... "16 évesen még nem kell József Attilát érteni".

Azt hiszem, itt kezdtem el alkalmazkodni a külvilág korlátozó elvárásaihoz, ezek után már nem nagyon hívtam fel magamra a figyelmet a meglepő gondolataimmal, egészen pár évvel ezelőttig.

Viszont hiányzott nekem az, hogy sok, érzésem szerint tartalmas dolog rejtve marad bennem. Nem is azért, mert ezekkel valami díjat akarnék nyerni, hanem azért, mert nem igazán találtam hozzá vitapartnereket. Igaz, nem is kerestem annyira: azt hittem nincsenek, és én valami egészen idegen bolygóról jöttem.

A coachingban végre megtaláltam azt az önkifejezési formát, ahol tényleg értékesek az ötleteim - és elég jól meg is fizetnek érte. Az elmúlt fél évben foglalkoztam a coaching tanításával (nevezzük így jóindulatúan), de ott is megkaptam, hogy "34 évesen még nem kell felsőoktatási intézményben tanítani"... Ebből tudtam, hogy hurrá, megérkeztem újra. :-)). Egy ügyfelem visszajelzése: "meghazudtolja a korát". Ez már így tetszik.

Az útkeresésem, és a szintetizáló (összevonó) gondolkodás-módom egyik "eredménye", hogy 18 évesen fogalmam sem volt, mivel is szeretnék foglalkozni, így abba a felsőoktatási intézménybe mentem, ahova felvettek felvételi nélkül, mert nem volt kedvem görcsölni a felvételin. Így a végzettségem főiskolai szintű lett első körben. Aztán elmentem a Műegyetem MBA képzésére 1999-ben (szintetizáló típusú képzés a gazdasági ismeretek területén - nagyon érdekelt), hogy ezzel egyetemi szintűvé tegyem a diplomámat, és mehetek tovább az úton. Akkor még nem sikerült, mert mint utólag kiderült, az akkori MBA az alapvégzettséget nem vitte tovább, így még mindig főiskolásként "szerepelek a nyilvántartásban".

Most az MBA kiegészítő-mesterszakra jelentkeztem, kétéves képzés. Maga a tudás, amit ad, csupán érdekesség-szinten érdekel, de utána végre nyílik az út a doktori iskola felé. Remélhetőleg sikerül a gazdaságpszichológia irány, ami nagyon érdekel. A doktorit illetően nem is a cím a fontos, hanem végre a fejlődési lehetőség, és a régi álmom, a tanítás.

40 éves koromra valószínűleg lesz Dr megnevezés a nevem előtt, és az talán már másoknak sem lesz "korán". :-)

De hogy mit mondanak mások, már nem érdekel. Egyrészt eleget adtam nekik az eddigi életemből, másrészt rájöttem: a korlátok akkor nem bennem voltak (legfeljebb annyiban, hogy hallgattam rájuk).

Pár nappal ezelőtt egy érdekes filmet láttam, amelynek egy jelenete még mindig motoszkál bennem.

A film egy szerzetes házában játszódott - talán valahol - Kínában, a hegyek között, erdőben, egy tó közepére épített kis lakban. A lenyűgöző fényképezésű film egyik érdekessége (a sok egyéb mondanivaló mellett), hogy a házon belül több helyen, és a tó partjánál ajtó állt, falak nélkül. A történet közben talán egyszer kerülik meg az ajtókat, amúgy mindig átmennek rajtuk. (Pedig lehetőség lenne a megkerülésükre.)

Ez engem (mi másra) az emberi kapcsolatokra emlékeztetett.

Azt gondolom, falak ne legyenek bennünk. Legyünk átlátszóak. Persze ez jelent kockázatot, mert lehet, hogy így könnyebben bántanak, de szeretni is csak így tudnak majd.

Ajtókra viszont szükségünk van: a titkainkért, a gondolatainkért, a saját, belső, gyönyörű világunkért. Ami csak a mienk, de ha akarjuk, megoszthatjuk ezt másokkal, és akkor kinyithatjuk az ajtót. Mert ha falaink nincsenek is ugyan, a legbelső világunkba nem kötelező mindenkit beengednünk.

Továbbmegyek: tiszteletben tartjuk mások ajtóit? Vagy esetleg hisszük azt, ha falai nincsenek, akkor bármeddig mehetünk az életükben?

Vedd észre a szeretteid ajtajait! Tartsd tiszteletben a saját egyéni életüket, szuverenitásukat, titkaikat.

De vedd észre azt is, ha beengednek, és akkor légy nagyon óvatos, mert szent helyen jársz.

ui: A film címe: Tavasz, nyár, ősz, tél... tavasz

Ma csak zenét ajánlok, én is ezt hallgatom most:

Dire Straits Brothers In Arms

Pink Floyd Learning to Fly

Pink Floyd On the turning away