Sikerkereső

"A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka. -
Aludj el szépen, kis Balázs." 

József Attila: Altató - részlet

Tegnap sorbanálltam a postán, és gondolkoztam. Vannak olyan apró vágyaim, amelyek eredeti formájukban valószínűleg sosem teljesülnek majd, de nem baj.  Ezek közül egy jelentős részt képvisel azon állások száma, amiket egy napra úgy kipróbálnék!

Ezek: szeretnék egyszer egyetlen napig

• a postán a csekkekkel foglalkozó ügyintéző/pénztáros lenni. Szeretem nézni, ahogy beolvassa, cetlizi, letépi a csekkeket az illető. Fontos munka az övé.
  
• szirénázó autóban rohanni, átszelve a várost. Nem, nem mentőautóban: nem szeretnék ilyen éles helyzetben lenni (amikor valakinek az élete a tét), de mondjuk egy forgalmi zavarelhárítással foglalkozó autóba szívesen beleülnék. Szeretném látni, ahogy szétnyílnak az autósorok előttünk.
  
• szeretném egyszer vezetni a Combinot. Kíváncsi vagyok, mit lát a villamosvezető a fülkéjéből. Egyszer egy buli után utaztam a nulladik metróval. Valahogy már az állomás ajtónyitásakor sikerült levergődnöm a peronra, amikor jött is a zárt ajtós szerelvény és megállt az állomáson. Meglátott a vezető, majd kiszállt a kocsiból és odajött hozzám. Csodálkozott (ahogy én): elvileg még nem lehettem volna ott. Azt mondta, utazzak vele a vezetőfülkében, ha van kedvem, mert ő még nem szállít utasokat. Elvitt, azt hiszem a Deák tértől a Déliig. A nulladik metro célja, hogy az éjszakai karbantartások után "bejárassa a pályát". Felejthetetlen élmény volt.
  
• Szeretnék közlekedési rendőr is lenni, abból a fajtából, akik a lámpahiba alatt a forgalmat irányítják. Szépek, elegánsak, határozottak! Jól rásípolnék a szabálytalankodókra. Ők annak a példái, amikor a rendőrség tényleg szolgál.
  
• Szeretnék repülőgép-pilóta lenni, de a leszálláskor csak. Egyszer Zürichből hazafelé Airbus-sal jöttünk, ennek a gépnek a különlegessége pedig az, hogy az orrában és az aljában van egy-egy kamera, ami mutatja az ülés előtt egy pici képernyőn, hogy mit lát a pilóta, illetve mi van alattunk. Alkonyatkor jöttünk, és ezen a képernyőn szinte szempillantás nélkül végignéztem, ahogy a messze előttünk látható, pici narancsárga pontból kifutópálya lett, egészen addig, amíg puhán földet ért a gép.
  
• Szeretnék űrhajós is lenni egy napig, bár ez a kívánságom részben teljesült már. Jártam egy IMAX (háromdimenziós) moziban (külföldön), ahol roppant cseles módon megmutatták nekünk a súlytalanságot, majd pár pillanat sötét után felderült előttünk az űrhajó ablakán keresztül a Föld, és rajta Ausztrália. Meg tudtam volna érinteni az "ablakpárkányt". :-)

Azért csak egyetlen napig szeretnék az itt dolgozók helyében lenni, mert valószínűleg éveket kellett dolgozniuk azért, amit én az adott pillanatban látok, és én azt már nem szeretném. Ugyanakkor ezek a vágyak mozgatnak engem is, és mosolygok, amikor őket, a munkájukat végzőket látom.

Hallottam egyszer egy történetet egy pár éves kisgyerekről. Kérdezte tőle az óvónéni, hogy mivel foglalkozik az apukája? Ő azt mondta: "Az én apukám varázsló. Más nénik és bácsik otthonát varázsolja széppé." Az apukája szobafestő volt, aki néha magával viszi a kisfiát - mert nem tudták hova tenni a gyereket -, ilyenkor a festőoverallba öltözött kisfiú saját kis festékesvödröt kap, saját kis pemzlivel. A választ ő maga találta ki egyedül.

Vajon látod a saját munkád varázsát? Ilyen vagy olyan formában, de teljesítetted a gyerekkori álmaid?

ui: van olyan menedzsment-stresszcsökkentő módszer, ahol a hétköznapi munkájuktól gyökeresen eltérő munkára fogják a vezetőket. Pl éppen buszt vezetnek három hétig valahol, egy másik földrészen akár.

A Gazdasági rádióban (105.9) február 20-án, a délután fél ötös hírek után,  "Több, mint üzlet" című műsorban lesz hallható az interjú, amiben legfrissebb szolgáltatásunkról, a CSR-tréningekről beszélünk Judittal, a trénertársammal. Picit összevissza beszéltem a felvételkor, remélem, sikerült jóra megvágni...

Ha meg nem.. Sebaj, belejövök előbb-utóbb... :-) Judit egészen jól beszélt.

Ezt a hírt találtam tegnap a neten: Személyes tanácsadó az Accenture-től

Coach-gép.

Először arra gondoltam, hogy égetheti le magát ennyire az Accenture. Elvileg náluk coaching is van, amiről jól kell tudniuk, hogy személyes kapcsolatra alapul. Gondolkodásra késztet. Puha jelek, miegymás.

Netán elkezd majd gondolkodni a számítógép is? (Ó, persze, előbb-utóbb biztosan, lásd mesterséges intelligencia - kommenteket is!...) Egy embernek a társa a megoldásokban lehet egy ilyen herkentyű?

Én nem szeretnék olyan világban élni, ahol mindent a gépek irányítanak. Azt hallottam egyszer, hogy akkor tud segíteni a tehcnika, ha az belesimul az életedbe. Mint a jó éttermi személyzet: nem is veszed észre, hogy ott van, de nagyon hiányozna, ha nem lenne. Az enyémbe nem akaródzik nekik simulni, illetve pontosabban: kevés ilyen tárggyal rendelkezem. Persze ez rajtam múlik elsősorban, tudom.

Másodszor arra gondoltam, hogy lehetséges a jövő ilyen útja is, és lehet, hogy ebből lesz megagazdag az Accenture. Lassan mindent megtesznek helyettünk a gépek - és igen, ezzel tudni kell élni.

Lehet az emberi kapcsolatokat "elektronizáltsággal" pótolni? Lehet, hogy lehet, de én azt nem szeretném megélni. Nekem kell a dolgok színe, íze, illata, nehézsége, küzdelme, melege, hangja, érintése, tekintete.

ui: vicc: "Az alkoholmentes sör az első lépés a guminő felé." Vagy nem vicc? :-)

Hú, de érdekes filmet láttam a National Geographicon! Az agyműködésről, a memóriáról, a férfi-női agy különbségeiről szólt.

(Először is félve szögezem le: még mindig nem tudom pontosan, hogy a férfi és a női agy különbözik-e egymástól valójában. Igen, tudom, racionalitás és emocionalitás, meg jobb és bal agyfélteke, de legalább annyi információ van arra, hogy különböznek (szerkezetileg), mint arra, hogy nem.)

Az intuíció elemzése is jelentős elem volt a filmben. Az intuíciót legtöbbször valami misztikus dolognak, "isteni sugallatnak" gondoljuk, pedig nem az, annál sokkal konkrétabb. Sokszor és sok helyen elmondtam már, hogy az intuíció nem más, mint az agyi információértékelés eredménye, de a hátterét nem igazán láttam én sem át eddig. Egészen idáig, és most megosztom veletek az eredményt.

Az intuíció nem más, mint mintázatfelismerési rutinművelet. Nehéz szavak ezek, nézzük meg, mit is jelentenek valójában!

A fejünkben gyerekkorunktól kezdődően rengeteg mintázat, azaz séma képződik. Ezeket a sémákat úgy képzeld el, mint egy pillanatképet - vagy bonyolultabb helyzetek esetén sorozatképeket - egy adott helyzetről. Például: megtanuljuk, hogy ha nem nézünk a lábunk elé egyenetlen talajon, akkor hasraeshetünk, és az fájdalmas lesz. Az agyunk ebből a szempontból nem más, mint egy képtároló-eszköz. Persze ezek a képek nem csupán külsődleges dolgokra vonatkoznak (táj, emberek), hanem gondolkodási sémákra (pl matematikai összefüggések, definíciók és egyebek) is. Ahogy öregszünk, ezen képek (sémák, mintázatok) száma növekszik a "képtárban".

Amikor tanulunk, először a "munkamemóriánkat", azaz a rövid távú memóriánkat használjuk. Ennek érdekessége a "hetes blokkosítás", azaz a hetes szabály más néven: adott kategóriájú dologból maximum hetet tudunk megjegyezni egyszerre. Hét számot, hét nevet, hét kapcsolatot, hét csoportot. (+/- 2). Próbáld ki: 1. tegyél magad elé ömlesztve sok számot (mondjuk egy hosszú, ismeretlen telefonszámot). nézd kb 30 másodpercig, takard el, majd próbáld a számot megismételni. 2. Ugyanezt a számot bontsd szám-csoportokra, maximum hétre. (pl ország- azonosító, körzetszám, első kétjegyű szám, második kétjegyű szám, harmadik háromjegyű szám.) Nézd szintén 30 másodpercig, majd takard le, és próbáld felsorolni őket. Melyik esetben sikerült több számjegyet felsorolnod? Persze a kísérlet után néhány órával már nem fogsz emlékezni a számokra, mert ez csak az "átmeneti" memóriád volt, amely csupán rövid ideig tartja meg a belétáplált információt.

A munkamemóriából a végleges memóriába (kis túlzással) ismétléssel kerülnek át a dolgok. Az ismétlés során az addig ideiglenesen létrejött idegsejt-kapcsolatok állandósulnak, így születnek az emlékek.

Ilyen emlék a képtárban a szüleink arca, az utca, a ház, ahol lakunk, ezért ismerjük fel az ismerős arcokat. Az agyunkban külön terület foglalkozik az arcfelismeréssel, ezt arcfelismerő-központnak hívják. Ez az arcfelismerő központ képeket hasonlít képekhez, azaz a felmerülő arcot megkeresi a már eltároltakban. Fontos: ezt nem lépésről-lépésre gondolkodással ("vajon milyen is az orra az anyukámnak?") teszi, hanem összehasonlítással, egyben az egész arcot. Ez a mintázatfelismerés.

(Érdekes mellékvágánya a kérdésnek a férfiagy-nőiagy különbsége. Sok különböző megközelítést olvastam már erről, de meggyőződésem, hogy a férfiak és a nők agya jelentősen, azaz "szerkezetileg" nem különbözik egymástől. A különbözőség, amit sokszor a két nem gondolkodási formáiban emlegetünk, "csupán" egyéb biológiai jellegzetességekből fakad, például az eltérő hormonoktól, és a különböző szocializációtól függ. Ugyanígy nem hiszek jobb agyfélteke-bal agyfélteke nemektől függő "használatkülönbségében" sem. Persze ebben nem az "emancipáció" irányzata befolyásol, egyszerűen csupán tévedésnek "szagolom" ezt a dolgot. Mivel azonban nem vagyok egy autentikus forrás a kérdést illetően, az érdeklődőket kérem, hogy nézzenek utána a dolognak, és alakítsák ki a saját álláspontjukat mindezek függvényében.)

Polgár László, a sakknagymester-lányok édesapjának "kísérlete" is alátámasztja ezt a megközelítést*. A Polgár-lányok érdekes nevelést kaptak. Gyermekkorukban rengeteg sakkot tanultak, azaz nem mást, mint sakk-állásokat, formulákat. Azért éppen sakkot, mert ennek a játéknak a bonyolultsága szinte végtelen lehet. (Érdekesség, hogy egy-egy adott lépés válaszlépései többmilliárdnyi lehetőséget jelentenek.) A sakk esetében ezek az állások, formulák jelentik a mintázatokat, sémákat. Azaz, amikor Polgár-apuka a lányainak rengeteg ismétléssel (akár napi hat óra gyakorlással) sakkot tanított, voltaképpen hatalmas számú mintát, sémát, "képet" juttatott az agyukba. A "nagymester", mint fogalom az adott ember fejében levő mintázatok, sémák nagy számát (akár több ezres nagyságrendűt is) jelöli. Azaz ezzel a lányok elérték a sakk nagymesteri fokozatát - lényegében automatikusan, kortól, nemtől függetlenül, csupán a tanítási módszerből fakadóan.

Polgár Zsuzsa, a legidősebb lány már tizenévesen nagymestereket győzött le a sakk-partikon. Felnőttkorában, sokkal később, az agyának mágneses rezonanciás képalkotó módszerrel készült vizsgálatakor kiderült, hogy a sakkállások "megjegyzéséhez" az agyának az arcfelismerő központját használja fel, előhívja a mintákat, azonosítja őket, és kiválasztja közülük a legjobbat (megj: szerintem a leghasonlóbbat). Azaz ő sem lépésről-lépésre képezi le az állást, hanem mint egy arcot: egyben az egészet. Polgár Zsuzsa közreműködése folytán "koedukáltak" már a sakkversenyek, azaz férfiak-nők vegyesen mérkőznek meg manapság már egymással.

Vissza az intuíciókhoz. Azt írtam, mintázatfelismerés: ezt részben már meg is magyaráztam. Intuíciónk akkor születik, akkor "villan be" valami, ha az éppen aktuális helyzet valamire, egy régebben látott mintázatra emlékeztet minket - persze ilyenkor felmerül a régi helyzet megoldása is aktuális lehetőségként, vagy az akkorihoz hasonló megközelítésmódja a problémának. Van ugyanakkor még egy jellemzője az intuíciónak, ez pedig a gyorsaság. Azaz tényleg "villan". Ennek ugyanaz az oka, amiért felismerjük a rokonaink, barátaink arcképét - ez nem gondolkodás, csupán kép-összehasonlítás eredménye. Rutinművelet pedig azért, mert észrevétlenül ugyan, de folyamatosan "pásztázzuk" az agyunk képtárát a megoldás minél gyorsabb megtalálása érdekében. Ez talán evolúciós maradvány: a túlélés érdekében létrejött energiatakarékos módszer.

Mi szükséges ahhoz, hogy "jó" és "sok" intuíciónk legyen? Az eddigiek függvényében már ki is találhatod: leginkább az, hogy sok-sok mintázat legyen a fejünkben. Ezt szolgálja az adott témában való elmélyedés, a tanulás, a folyamatos edzés, ismétlés, gyakorlás, problémamegoldás. Több év is lehet, mire egy tudományterületben elmerülsz, mire többezer mintázatot összeszedsz belőle, de ha megtetted, ez jelentősen segíteni fogja az intuícióid bevillanását. (Lévén lesz mihez hasonlítani az újonnan felmerülő kérdéseket.) Emellett még az is fontos lehet, hogy hallgass is ezekre a megérzésekre, ne próbáld mindenáron őket gondolkodással lelassítani, elemezni. (Megjegyzés: a sakknagymesterek a legtöbb esetben nagyon intuitívak.)

Ezennel vissza is térek egy korábbi posztomra egy megjegyzés erejéig: Dr House-ra. A "harmadik dimenzióra" újabb tippem van (ezt olyan információ szükségességére értem a karaktert illetően, ami a sorozatból közvetlenül nem derül ki) - ez pedig az, hogy gyerekkorában, vagy később, többezer sémát, mintázatot sikerült összeszednie a betegségek terjedését illetően. Kellett, hogy ezzel gyerekként (is) sokat foglalkozzon.

Ami kérdésként fentmaradt bennem a film után is: vajon csak a gyerekkorunkban tudjuk ezeket a sémákat nagymesteri szintig gyűjteni? Felnőttkorban a nulláról kezdve vajon elérhető-e egy bármilyen terület nagymesteri fokozata?

*: vannak kétségek is a Polgár-"kísérletet" illetően. Vajon miért nem sikerült ez a harmadik lánnyal is?

ui: Ez volt az a film: A csodálatos emberi agy

Nemrég két megkeseredett emberrel is beszélgettem. Az egyikükkel egy flancos rendezvényen találkoztam, ötfogásos vacsora, sztárvendégek, jó program. Én élveztem az estét, és látva az ő szomorkás arcát - megkérdeztem, mi a baj. Azt felelte, ez az egész őt arra emlékezteti, mennyire elszúrta az életét.

A másikukkal a saját önsanyargató "módszereiről" beszélgettem, és megjegyeztem, ha ez nem lenne jó neki, nem csinálná. Kérdésemre, hogy milyen olyan örömei vannak az életében, ami nem függ másoktól - nem tudott felelni. Nincs neki olyan. Sem zene, sem főzés, sem valamilyen alkotás, játék, kikapcsolódás, tanulás, egy jó könyv.

Tudom, az ilyen szintű önsorsrontás mögött szervi okok (is) lehetnek. Bár, most kövezzetek meg: hallottam egyszer valahol, hogy háborús helyzetekben nem volt jellemző a depresszió, az önfeladás ilyen formája. Kemény munka esetén sem. Állítólag létezik a depresszió gyógyításának egy olyan módja, amely során kemény fizikai munkára (árokásásra, építkezésre) kényszerítik az embereket, a lelkük "ápolása" nélkül. Szintén állítólag ez a módszer nagyon hatékonynak bizonyult. Annak ellenére, hogy nem ellenőrzött az információ, tudattam ezt veletek: mert el tudom képzelni, hogy ez igaz. 100 depressziósból - hasraütök - legalább 90 az, aki azért táplálja ezeket a sötét gondolatokat, mert unatkozik.

Csíkszentmihályi Mihály, a zseniális flow elmélet megalkotója szerint az elménk alapállapota az entrópia, a kuszaság, az összevisszaság. Ha nem kötjük le az energiánkat mindenféle tevékenységgel, ami rendezett állapotban tartja az elménket, a kuszaság, a szorongás felszínre kerül. Azaz az unalom segíti a negatív gondolatok keletkezését.

Vannak emberek, akiknek kívülről nézve "minden" könnyen sikerül, sikeresek, támogató közösség veszi körül őket, nem okoz gondot állást, partnert találniuk, az előremenetelüket építeniük, a "jég hátán is megélnek".

Vajon ők hogy csinálják? Mi különbözteti meg a nyerteseket a vesztesektől? Egyáltalán ki a vesztes?

Dr Phil, a zseniális amerikai "médiapszichiáter" előadásait, könyveit nagyon szeretem. Egyik mondatát nagyon szívesen idézem sok helyen: " a nyertesek a vesztesektől abban különböznek, hogy a nyertesek megteszik azt, amit a vesztesek nem."

Azaz: adott helyzetben a legtöbb ember tudja mit kell(ene) tennie, de nagyon sokan nem teszik azt meg. Úgy gondolom, mindannyian egy hajón ülünk, aminek van egy kapitánya (az egyik én-szeletünk, szerep-személyiségünk.). Csak rajtunk múlik, ez a hajó hova tart (egyáltalán tart-e valahova), mi történik vele a viharos tengeren, és hova köt ki. Sokan nem törődnek a kapitánnyal, sőt, a hajóval sem. Megy, ahova az adott széljárás/hullámverés viszi. Csak a "szerencse" dönti el, hova jutnak így. Ha szerencséjük van, jó helyre, viszont a világuk így is labilis lehet, hiszen az külső körülményektől függ. Ez pedig gyorsan megváltozhat.

Vesztesek: akik függnek, akik hagyják kihunyni az álmaikat, a bennük élő tüzet, mert nem tesznek az életbentartásukért semmit.  

Mit is tesznek ellenben a nyertesek? Ők rájöttek arra, hogy felelősek vagyunk az életünk minőségéért, és ezt a felelősséget aktívan gyakorolják is. Nem sajnálják az energiát az álmaik megvalósításától, kitartóak, nem veszik el a kedvüket a kudarcok. Ha vannak is rossz élményeik, elgondolkodnak rajta, mit tanulhatnak belőle, legközelebb hogyan csinálják másképp. Nem a szerencsére hagyják a dolgokat, hanem azt gondolják: "ha mindent megteszek érte, nincs esélye, hogy ne működjön. Ha így nem megy, majd próbálom másképp."

Kicsit kiábrándító módon elárulok egy "titkot": az, hogy az életben rossz dolgok jönnek (csalódások, változások, kudarcok, betegségek) - természetes. Mert ez az élet. Amiért felelősek vagyunk: hogy ezeket a rossz dolgokat mennyire "lazítjuk fel" örömökkel. Azért vagyunk felelősek, hogy több örömöt passzírozzunk az életünkbe, mint amennyi bosszúság, negatív élmény ér minket. Ez jelentheti önmagában az örömet okozó tevékenységeket is, de azt is, hogy hova tesszük a negatív dolgok helyét az életünkben. Biztos, hogy össze kell omolnunk egy adott helyzetben? Biztos, hogy például egy szakítással végetér a boldogság az életünkben? Vagy netán egy új kezdetet jelent ez a dolog?

(Persze a fájdalomnak is megvan a helye. Kérdés csak az, hogy meddig hagyjuk magunkon eluralkodni, mennyi az az idő, amíg bénító erejének teret adunk.)

Menjünk inkább "szembe" a boldogsággal, ne csupán ölbetett kézzel várjuk, hogy majdcsak ránktalál egyszer!

Tedd magad boldoggá, tedd az életed tartalmassá! Mi az, amit ha holnap meghalnál, ma mindenképpen megtennél? Miért nem teszed meg most?