Sikerkereső

Nagyon érdekes dolgot tanultam a minap. A sakk mindig is érdekelt, írtam is már erről. Most egy új aspektusa került a felszínre számomra.

(Sőt, tervezem, hogy elmegyek sakkot tanulni újra - sakkot játszani, akinek van kedve, kérem, jelezze! Egészen kicsiként apám tanított sakkozni, sokszor játszottunk is. Szerintem sok mai eredményemet ennek (is) köszönhetem.)

Van egy különös jelenség a sakknagymestereknél, ez a sakkvakság. (Angol definíciót nézd: blunder ) Játszma közben annyira koncentrál pl a néggyel az aktuális után következő lépésére, és a "nagy képre", hogy az aktuális (legtöbbször apró) védelmi hibákat nem veszi észre, és pl elveszti egy bástyáját úgy, hogy az ellenfél a sima parasztjával leüti. Azaz a játékos meglepően durva hibát vét egy egyszerű helyzetben. (Lásd cikk: Bacrot vesztett)

Úgy tudom - többek között -, ennek elkerülésére alkalmazzák a szekundánsokat.

Coachként is feladatunk a sakkvakság csökkentése.

Valamint: én a saját életemben is hajlamos vagyok a sakkvakságra, szórakozott mivoltomból kifolyólag. Elkészítek egy százoldalas anyagot, és az apró, de következetes és végzetes hibát nem veszem benne észre.  Úgy próbálom elkerülni, hogy pár napig nem foglalkozom az adott dologgal, majd új szemmel átnézve ismét - sokszor fedezek fel nem odavaló dolgokat. Új ötleteimet tekintve pedig mindig, de mindig megbeszélem kívülállókkal a terveimet, sokat segítenek!

Kellenek a visszajelzések, a figyelmeztetések tehát mindenkinek!

Egyre jobban szeretem a magyar "kis-zenekarokat". (Ó, apropó, úgy látszik, fiatalodom, tinikoromban kifejezetten "alternatív" volt az ízlésem.-..)

Na de ez mindent visz: Kaukázus - Celeb

Tudnak gitározni is - de, ami már nem olyan hétköznapi, a szövegük is nagyon ott van! :-)

Ma kint voltam az Arc kiállításon, mindenkinek ajánlom, nagyon jó. A témája a boldogság, erről már biztosan hallottatok a hírekben. A plakátokat nem mesélem el, nézzétek meg, megéri.

Hanem. Most egy kis reklám: Az Insomnia reklámügynökség önmagát reklámozó ötlete lenyűgözött. "Van egy ötletünk" címmel kérdéseket várnak kis lapocskákra, amiket megszámoztak, és másnapra meg is válaszolják őket. A kérdés feladója pedig a szám alapján megtalálhatja a kapott választ is. A megválaszolt lapocskákat kiakasztották csipeszekkel zsinórokra, mint a száradó ruhát, és el lehet olvasni őket. Hát, a könnyem potyogott a nevetéstől. Pár, amire emlékszem belőlük:

- Mit javasolnál egy ügyvédi iroda szlogenjének?

- "Pénzért mindent"!

- Szerinted mi az élet értelme?

- Ez egy jó kérdés. Eredeti.

- Ha a bálnák okosabbak, mint az emberek, miért hisznek a csalinak mégis?

- Szeretnek szenvedni. Ugyanazért, amiért az emberek isznak és drogoznak.

És így tovább, talán így nem is jön ki annyira a helyzetkomikum. Na de. A legjobbat is megőriztem, ami ugyan újat nem tartalmaz, mindössze összefoglal, de lenyűgözött.

- Mit tegyek azért, hogy megvalósítsam az álmaimat?

- Ne az álmaiddal foglalkozz. Csináld azt, amit szeretsz, a többi jön magától.

Ez a lényeg. Sokszor beleakadunk a jövőbe, küzdünk, hogy jobb legyen, aztán mi van a jelennel? Ha pedig a jelen pillanatban azzal, és lehetőleg csak azzal foglalkozol, amit szeretsz, boldog ember vagy.

Gratula, Insomnia. :-)

ui: Az Arc "Hol a Boldogság?" címmel rendezett plakát-, és fotókiállítása az Ötvenhatosok terén csupán 16-áig látható. Siessetek, ha még nem láttátok!

Tegnap ismét úsztam, és próbálkoztam a félelmeim leküzdésével. Most a lélegzetvétel ritmusosságát gyakoroltuk.

Ami nagyon jó volt: amíg bírom levegővel, úszom a víz alatt (a 90 cm-es vízben egyelőre), és nagyon élvezem. Bárcsak ne kellene levegőt venni! A kisvízben ugyan néha már sikerült megfelelő ütemben levegőt vennem, és nem tört meg a mozdulat. Az egyik dolog, ami nagyon tetszik az úszásban, az az elegancia, a lágyság, a siklás. Az elegancia amúgy is a gyengém. A rossz levegővételi technikám azonban megtöri a mozdulatot. Rájöttem, hogy amikor visszateszem levegővétel után a fejemet a vízbe, le kell hajtanom, és tolni előre. Így könnyebb, szebb.

Ami nem ment: a medence szélét nagyon nehezen tudom elkapni, úszásból siklásba nagyon nehezen és ritkán sikerül a váltás. Érdekes volt: ha M odatette a kezét a medence széléhez, azt el tudtam kapni. A sima követ nem annyira.

Viszont: a kinti másfél méteresben mindig visszaesem. Nem merem elengedni a kapaszkodót, és rossz lemerülni a víz alá is. Újabb érdekesség: a benti kétméterest kellemesebbnek érzem, ott bemerülök a víz alá gond nélkül (persze kapaszkodva). A kintiben majdnem fuldoklom - még mindig. Ez valamilyen oknál fogva hőmérsékletfüggő lehet, a kinti víz hidegebb.

Kicsit elcsüggedtem, mert úgy érzem, megálltam. Pedig nem. Minden változási folyamatban, az első nagy élmények után, tapasztalható visszaesés. Az új élmény iránti lelkesedés már nem vonja el a figyelmemet a problémákról- de már nem elég a rutinok kialakítására. Most jön a kemény munka fázisa, ahonnan lassú fejlődés következik. Azt hittem, én megúszom ezt, de úgy látszik, nem - ami nem baj, mert csak a kemény munka eredménye lehet a biztos teljesítmény.

Megkérdeztünk egy úszómestert is, hogyan tovább. Mi lehet az oka a megakadásnak? Azt mondta, itt már nincs más, mint pici lépésekkel, apránként haladni, először tíz centire elengedni a medence falát,  lebegni, majd mozdulatokkal próbálkozni, tágítani a határaimat úgy, hogy a biztonságérzetem megmaradjon. Érdekes, hogy mennyire lassan növekszik bennem ez a biztonságérzet... Azt gondolom, itt már nem a "traumák" (ha voltak egyáltalán) legyőzése a feladatom. A görcsös félelem szinte már teljesen elmúlt. Egyszerűen "csak" merev vagyok, de már nem rettegek. Nem bízom még magamban. :-) Azt hiszem, azt kell elhitetnem magammal, hogy minden helyzetet meg tudok oldani a vízben. Itt pedig nem segít a racionalitás: igenis meg kell élnem, hogy fentmaradok a víz felszínén, ha elengedem magam.

M amúgy megdicsért. Azt mondta, igenis vannak eredményeim: ha nem is ritmusos légzéssel, de a kismedencét végigúsztam, és azt a régi pánikszerű félelmet és az ebből fakadó kontrollálatlan csapkodást egyszer sem látta rajtam. Végig nyugodt maradtam és voltak szép* mozdulataim.

Azt is mondta, hogy mennyire jó az, hogy ha valami akadályt érzek magamban, akkor azt megpróbálom leküzdeni, és nem adom fel. Kitartok, akadályok közepette is. Ezt nagyon sokan nem teszik meg és ezzel beleragadnak a problémákba. Egyetértettem vele. :-)

Jól esett a biztatása, mert kicsinek éreztem az eredményemet. De most ilyen időszak következik. (Jól csinálja. :-).)

Nehezített pálya következik, mert a kinti másfél méterest hamarosan bezárják, így marad a 90 cm-es és a kétméteres víz. Valamiért a kétméterestől nem félek annyira (ez nagyon érdekes!), mint a kinti hideg másfelestől.

Folytatjuk. :-)

*: azt hiszem, Leonardo da Vinci mondta talán, hogy "ami nem szép, az nem működik"? :-)

ui: újraolvasva az írásomat: lehet, hogy már nem a víztől, hanem magamtól félek? :-) Kétely: Vajon meg tudom-e csinálni? :-)

Ünnepélyesen elbúcsúztam a nyártól. A napozásoktól, a bőrömet melengető napfénytől, a Velencei-tótól, az úszástól. A Velencei-tó az enyém, mondtam már? Az alkonyati úszások, a grafitszürke, bársonyos víz, amely simogatja bőrömet, a lemenő nap fényétől rózsafelhős égbolt, a vízben visszatükröződő parti lámpák sárgás fénye. Ma - szerintem idén utoljára - úsztam a tóban.

Hiányozni fognak a tücskök, a színek, a méhecskék, a meleg, a gyümölcsök - mindig lehetett egy-egy újabb érését várni -, a hosszú nappalok (elég volt fél nyolckor elindulnom futni, és még világosban visszaértem), a futás utáni zöld tea (bezár a büfé is.) A fesztiválok. A szalonnasütések, a füvön ülések. A szökőkutak.

A fenébe, nyár, még várhattál volna egy hónapot az elmúlással...

ui: mennyire jó fotóim vannak! A szép pillanataim többsége megvan, kint is, bent is.