Sikerkereső

Hiányt pótló mellékletet indított a Wall Street Journal, a világ egyik legnagyobb gazdasági lapja. Vállakozó nőket céloz a cikkeivel.

Nagyon tetszik az üzleti világnak ez a szegmense. Ismerjük ugye az üvegplafon-jelenséget, mely szerint az üzleti életben alkalmazottként a nők egy bizonyos szintig juthatnak csak el: ritka, mint a fehér holló az a vállalkozás, ahol a menedzsmentben legalább 30%-nyi nő lenne (pedig kimutatható, hogy az adott vállalat szociális érzékenysége kifelé-befelé is jelentősen csökken ellenkező esetben). Ismeretes a férfiak és a nők bérezésbeli különbsége azonos pozíciót illetően is. Ennek persze több oka van, most nem mennék bele a fejtegetésbe. (Amit pedig nagyon kihangsúlyoznék: szeretném elkerülni a vitákat az emancipációról, mert az erről vitázást mérhetetlen butaságnak tartom. Egy amerikai mondás (vagy legenda) erre: "Állandóan azt kérdezik tőlem, karrier vagy család. Az én válaszom: miért kell feltétlenül választanom?" Azaz véleményem szerint nem zárható ki a karrier ÉS család verzió, sőt, ez lenne a kívánatos annak, aki erre vágyik.)

Nagyon tetszik ez a videó: Egy vállalkozónő arról beszél, hogyan vitte sikerre a hobbiját, a sütisütést és indított belőle sikeres vállalkozást. Erről az átalakulásról, amikor a hobbidból vállalkozás lesz, egyszer még írok sokat. Szerintem ez a boldog élet egyik titka. :-)

Fontos tanulság (és ez engem is érint): van szükséged tanácsokra (az elején főleg), segítségre, nem egyszerű a dolog, de roppant gyümölcsöző, akár anyagi, akár emberi értelemben. Szerintem a férfias és nőies vállalkozások alapvetően különböznek egymástól, elsősorban mentalitásban. Nem, nem kell feltétlenül férfiasnak lenni (sőt) a siker eléréséhez.

Őket segítem a legszívesebben a munkám során. A lényeges ebben: sosem a tevékenységgel magával van igényü(n)k a tanácsokra, tapasztalatok megosztására. A technikai részletek az érdekesek, és főleg az, hogy legyőzzük a nyusziságunkat: igenis értéket képvisel az, amit csinálunk.

Magyarországon ez persze még nagyon-nagyon gyerekcipőben jár. Épp pár hete beszélgettem egy újságíróval a kérdésről: miért nincs ma Magyarországon egy olyan újság/lap/netes felület, ami kifejezetten a gondolkodó vállalkozó nőknek szól? "Női lapokból", amiből cicamicaságot tanulhatunk, tömkelegével választhatunk. Többek között ezért örültem meg ennek a Wall Street Journal-kezdeményezésnek.

(Így a végére hadd ajánljak egy szintén női, de elképesztően aranyos vállalkozást: a Lamella Design-t. Ő készíti azokat a nagy plüssvirágokat (is), amelyeket láthattok a boltokban! A vállalkozás vezetője nemzetközileg elismert szaktekintély a témában. Valahogy így kell ezt.)

Ma az autóban ülve hallottam szerintem az egyik legszebb szerelmes dalt a rádióban.

Ez az: The Cars - Drive

Kedves hölgytársaim, csak egyetlen mondat: az érti a férfiakat, aki érti ezt a dalt. (Háttértörténet: tudomásom szerint egy szakítás utáni gondolatok összefoglalója.) Zeneileg talán nem a legjobb, de a szövege mindent elmond. Ami miatt pedig a legjobban tetszik: egyszer sem hangzik el, hogy "I love you" :-)

Persze, tudom: ízlések és pofonok.

Mostanában többször előfordulok a Petőfi híd mindkét oldalán, és rászoktam a pesti alsó rakpartra a budai felújításai miatt. Ennek különlegessége, hogy soha ennyit nem autóztam ezen az úton - mindig a budai párján mentem. ("Budán lakni világnézet" - mondta talán Márai?)

Szóval legutóbb alkonyatban jöttem hazafelé arra, középkék színű ég alatt. Lenyűgözött a gyönyörűsége. Tudtátok, hogy a budai oldal Pestről nézve szebb? Végig tele van csodás szépségű dolgokkal. A Gellért-hegy, a Vár, a Palota, a Lánchíd, és a többi gyönyörűség, akár a házak is egyenként. Az alagútféle a híd alatt. Szólt a zene az autóban (ez: Robert Miles - Children ), alapvetően nem a kedvencem, de jól illett a hangulathoz akkor épp.

Hirtelen valami boldogságféle töltött el. Nem, nem az a bőrömből kiugrós, hanem "csak" valami jó. Élveztem a zenét, a látványt, az autózást, a sokszínűséget, és minden úgy egyben volt. Semmi sem volt sürgős, semmitől sem féltem, semmi miatt nem izgultam, minden rendben volt úgy, ahogy épp volt.

Azon kezdtem gondolkodni, amikor hazaértem, vajon tudjuk-e mi a jó? Ne, ne vágd rá, hogy igen. Gondolkozz picit. (Itt elengedem ezt a szálat egy gondolat erejéig, de mindjárt visszaveszem.)

Ehhez kapcsolódik az is, hogy szombaton éjszaka egy érdekes filmet láttam a tévében, A legbelső félelem címmel. Fordulatos, parádés szereposztású, de mégiscsak átlagos film volt az én ízlésemhez képest. De. Megragadott benne egy mondat. Az ügyésznő a tárgyaláson megkérdezi valamelyik tanút, hogy szerinte a vádlott képes-e arra, hogy a jót a rossztól megkülönböztesse. Ez ott - és itt - döntő információ volt.

Vissza a rakparthoz: éreztem, hogy nekem jók ezek a színek, ez a látvány, ez a sebesség, ez a hangzás. Azért teszem, azért nézem, azért hallgatom, azért megyek, mert jó. Itt belül érzem, nem valaki véleményét követem.

Továbbmegyek:  ha valamiről belül nem azt érezzük, hogy jó, akkor miért csináljuk? (Nem, itt nem az előzőekben taglalt nehézségekről beszélek.) Ha tudjuk, hogy valami nem vezet jóra, miért csináljuk? (Ha valami nehéz, és akár fáj is, de jóra vezet, akkor persze tegyük.)

De vajon jó-e az, ha vezetőként üvöltözöl az embereiddel? Jó-e az, ha megcsalod a párodat? Jó-e az, hogy robotolsz látástól vakulásig, és magadra egy csepp időd sem jut? Jó-e az, hogy egy élettelen kapcsolatban vergődsz évek óta? Jó-e az, ha sokat vagy egyedül? ...

Megvan-e az iránytűnk?

Megvan-e a szempontváltó képességünk, azaz át tudunk -e menni a szebbik útra, akarjuk-e látni-megélni a szépséget, ha a boldogságunk úgy kívánja?

Vagy inkább a rutin?

Nagyon érdekes események történnek most körülöttem, és a legtöbb a szeretet körül forog. Az alábbi gondolatokat mindazoknak szánom, akik ebben most érintettek.

Sokszor azért nem változunk, mert változni fáj. Fáj elengedni a régi kliséket, megoldásmódokat. Fáj valakit közel engedni magunkhoz. Fáj szembenézni a hibáinkkal, kudarcainkkal.

Sokan elmenekülnek a fájdalom elől. Pedig ez a fájdalom mindig az előszobája valami jónak. A megoldás csak rajta keresztül érkezhet. Ha azt akarjuk, hogy valami változzon, más legyen, mint eddig, az nem lesz mindig fáklyásmenet. Popper Pétert azért szeretem nagyon (többek között), mert ő az elsők között volt, aki kimondta: emberek vagyunk: gyengeségekkel, aljasságokkal, félelmekkel, ellentmondásokkal, mások számára érthetetlen hülyeségekkel. Pedig hogy szeretnénk ezt titkolni! Magunk előtt is.

A szeretetet nem akkor "nyerjük el", ha mindenben okék vagyunk. Sőt. Meggyőződésem, hogy elfogadásra tanít, azaz ha a (bármilyen jellegű) kapcsolatunkban nincs elfogadás, az nem is szeretet. Sőt, továbbmegyek ezen is (ötlet Etain-é, köszönet érte) - az elfogadás nem elég. Elismerés kell. Hogy jó vagy így is. (Talán) Ha ebben és ebben változnál, az neked lenne jobb, nekem közömbös, nekem így is jó vagy és úgy is jó vagy. Elismerlek, elfogadlak, változás nélkül is. Hülyeségekkel, érthetetlen dolgokkal együtt is, úgy is, ha én másképp csinálnám, mint te.  (De könnyű is a kibic dolga!)

Aztán: gyakran menekülünk, ha olyan helyzet elé kerülünk, aminek nem ismerjük a megoldását. A szőnyeg alá söpörjük. Vagy egyszerűen kilépünk belőle. Mert ez nem jó. Mert nem kapok eleget.

Mi lenne, ha megpróbálnánk nem akarni kapni? (Hű de szép ez magyarul, ha valaki jobbat tud, szóljon.) Legyünk önállóak, legyünk felelősek a döntéseinkért, az életünkért, a céljainkért, az eredményeinkért. Ne várjuk ezt másoktól...

Persze ez nem az igényeink feladását jelenti. Mert kapni is nagyon jó, de nem "kötelező módon", hanem... Hanem csak úgy.

Tudunk segíteni, adni önzetlenül? Nem várva érte viszonzást? Szabadon jöhetnek-mehetnek az életünkben az emberek?

Én sem vagyok hibátlan. De tudom: ha a maximumot akarom az élettől kapni, a maximumot kell adnom. Kapcsolatokban, munkában, sőt: magamnak is. Lankadatlanul. Nap, mint nap. Bátran.

Sikere volt a sütimnek megint. Picit meg is lepődtem rajta, mert annyira egyszerű! Saját fejlesztésű, íme a recept: közepes méretű tepsiben egy hat tojásos piskótatészta megsütése. Aztán vaníliapuding picit megbolondítva: a fél liter tejbe, ami a pudinghoz kell, kb evőkanálnyi búzadarát szórok, és úgy bele a pudingport. Masszívabb, teltebb ízű lesz így a puding, és jobban is tart. Ez a grízpuding. (Nekem.)

Aztán: két csomag tortazseléből zseléfőzés, ha kész, bele két előzetesen lereszelt, fahéjjal ízesített alma (cukor nem kell, van a zselében.). Puding rá a piskótára (ha kész), almás zselé a pudingra (ha kezd megszilárdulni.) Egy éjszakát érdemes így hagyni, amíg teljesen kihűl és minden megszilárdul rajta, másnap szeletelhető. Trükk, hogy készítéskor bennehagyom a tepsiben a tésztát, úgy kenek rá mindent. Kevesebb mosogatnivaló és biztosabb kenegetés. Szeleteléskor levágom a szélét és kész. Zserbóformára szeletelem, vizes késsel.

Egyszerű, gyorsan megvan, az egyetlen időhúzó dolog ebben a zselé megszilárdulása. Ez a süti a gyümölcstorta egy lényegében picit továbbfejlesztett változata.

Nagyon dicsérték, és nagyon bonyolultnak nézhették, mert eléggé csodálkozva néztek rám. De gyorsan elfogyott. :-)

Elgondolkodtam: lehet, hogy azért néztek ilyen furcsán-elismerően, mert manapság kiment a divatból a házisüti? Annyira ritkán látok mostanában... A bolti, cukrászdai sütik könnyen, gyorsan elérhetők, és nem is drágák.  

Viszont a házisütihez tartozó otthon-hangulatot és -illatot ne veszítsük már el... Kár lenne érte.