Sikerkereső

Az erdőben...

 

A ház mellett, ahol éltek, egy erdő volt, ahova Kisfiú nagyon szeretett kisétálni a hosszú júniusi estéken. Ilyenkor vitte magával Bársony Nyuszit, és mielőtt messzire elsétált volna virágokat szedni vagy katonást játszani a fák között, mindig készített a Nyuszinak előtte egy kedves kis kuckót, ahol jól érezheti magát, amíg ő visszajön. Hiszen ő egy nagyon melegszívű kisfiú volt: Nyuszi kényelme fontos volt neki. Egy este, mialatt Nyuszi egyedül ült ott, és nézegette a hangyákat, amik ki-be szaladgáltak a mancsai között a fűben, meglátott két furcsa lényt előbújni a mellette levő magas páfrány levelei közül.

 

Nyulak voltak ők is, mint ő, de roppant szőrösek és nagyon újak hozzá képest. Őket nagyon gondosan készíthették, a varrásuk egyáltalán nem is látszott. Nagyon egyenletesen változott az alakjuk, amikor mozogtak. Amikor léptek, hosszúak és vékonyak voltak, egy perc múlva pedig, amikor össszekuporodtak, kövérek és kerekdednek tűntek. Nyuszinak pedig mindig ugyanolyan alakja volt… A lábuk puhán tapadt a földre, ez viszont közös volt bennük. Nyuszihoz egészen közel bújtak elő a bokorból, és szimatoltak az orrukkal. Nyuszi ezalatt meredt tekintettel kereste a hátukon a felhúzójukat, hiszen tudta, az olyan embereknek, akik magasra tudnak ugrani, általában segít valamiféle szerkezet ebben. De ezt egyszerűen képtelen volt megtalálni. Ők egyértelműen valami új nyúlfajta képviselői voltak.

 

Az új nyulak rámeredtek Nyuszira, ő pedig visszameredt rájuk. Az orruk végig mozgott közben.

„Miért nem kelsz fel és jössz velünk játszani?” – kérdezte az egyik közülük.

„Nem tudok.” – válaszolta Nyuszi, hiszen nem akarta elárulni, hogy neki nincsen felhúzója.

 „Nahát!” – mondta a szőrös nyúl. „Ugyanolyan könnyű, mint bármi más az életben.” Majd nagyot ugrott bizonyítékként oldalra, majd leült a hátsó lábára. „Azt hiszem, te nem is tudsz ugrálni!” – mondta.

 

„De tudok!” – válaszolta Nyuszi. „Magasabbra ugrok, mint bárki más!” Arra értette persze, amikor Kisfiú feldobja őt, de ezt nem akarta így mondani.

 

„Tudsz a hátsó lábaiddal ugrálni?” – kérdezte a nyúl. Ez nagyon kegyetlen kérdés volt Nyuszinak, akinek hátsó lába nem is volt egyáltalán! A hátsó része egyetlen darabból készült, olyan volt, mint egy tűpárna. Még mindig csendesen, a Kisfiú által készített kuckóban ült, és remélte, hogy az előbbi dolgot nem veszik majd észre a nyulak.

 

„Nem akarok” – mondta újra.

 

De a vadnyulak szeme nagyon éles. Az egyikük hirtelen kinyújtotta a nyakát és jól megnézte őt.

 

„Neki nincs is lába egyáltalán!” – kiáltotta. „Micsoda egy nyúl ez hátsó lábak nélkül!” Majd elkezdett hangosan nevetni.

 

„De van!” – sírta el magát Bársony Nyuszi. „Van hátsó lábam! Rajta ülök!!”

 

„Akkor nyújtsd ki őket így és mutasd meg nekem!” – mondta a vadnyúl. Majd elkezdett körbe-körbe forogni és pörögni, amíg Nyuszi el nem szédült.

 

„Nem szeretek táncolni!” – mondta. „Én inkább itt maradok és ülök csendben tovább!”

 

De mialatt vágyakozott arra, hogy táncolhasson, egy egészen új érzés kezdte csiklandozni belülről: úgy érezte, bármit a világon odaadna azért, hogy úgy tudjon ugrálni, ahogy ezek a nyulak tették.

 

A furcsa nyúl aztán egyszercsak abbahagyta a táncot és egészen közel jött. Annyira közel, hogy a hosszú bajusza végigsimította Bársony Nyuszi fülét. Majd váratlanul összehúzta az orrát, lelapította a füleit és hátrahőkölt.

 

„Nincs jó szaga!” – fejtette ki. „Ő nem is nyúl egyáltalán! Ő nem igazi!”

„Én IGAZI vagyok!” – mondta Nyuszi. „Én IGAZI vagyok! A Kisfiú mondta!” – és majdnem újra sírni kezdett.

 

Hirtelen lépések zaja hallatszott, és Kisfiú szaladt el mellettük.  Egyetlen lábnyomot és egy villanó fehér farok látványát hagyva maguk mögött a nyulak eltűntek a páfrány mögött.

 

„Gyertek vissza és játsszatok velem!” – kiáltotta Nyuszi! „Ó, kérlek benneteket gyertek vissza! Tudom, hogy IGAZI vagyok!”

De válasz nem érkezett. Mindössze a hangyák szaladgáltak ide és oda, és a páfrány levelei lágyan mozogtak ott, ahol a két nyúl eltűnt. Bársony Nyuszi nagyon egyedül érezte magát.

 

„Ó, egek!” – gondolta. „Miért szaladtak el ilyen hirtelen? Miért nem álltak meg és szóltak hozzám még egyszer?”

Aztán hosszú ideig feküdt csendben és nézte a páfrányt, remélve, hogy talán visszajönnek. De sohasem tértek vissza. Szép lassan alkonyodni kezdett, előjöttek a kis fehér molylepkék is. Kisfiú visszajött a játékból és hazavitte Nyuszit.

A Bársony Nyuszi

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bársony Nyuszi, aki roppantmód csinos képviselője volt a játékvilágnak. Kerek volt és bolyhos, ahogy jó nyuszihoz illik; bundája barna-fehér foltos, a bajusza igazi selyem volt, füleit rózsaszín szatén szegélyezte. Elragadó jelenség volt ahogy ott üldögélt Karácsony reggelén Kisfiú ajándékainak tetején, mancsai között egy ágacska fagyönggyel.

 

Kisfiú sok ajándékot kapott, volt itt minden: mogyoró és narancs és játékautó, csokis mandula és felhúzható egér – de a legjobb mégis csak a Bársony Nyuszi volt mind közül. Kisfiú legalább két órán keresztül csak őt szeretgette. Egyszercsak azonban betoppant Nagynéni és Nagybácsi a karácsonyi vacsora kedvéért, amitől hirtelen tele lett a szoba csomagolópapír-suhogással, csomagbontogatással – és az új ajándékok izgalma közepette Kisfiú elfeledkezett a Bársony Nyusziról.

 

Bársony Nyuszi ezután a játékdobozban élt az óvodában, és érezte, hogy senki, de senki sem gondol rá valójában. Ő félénk volt, és mivel csupán bársonyból készült, néhány drágább játék könnyen el tudta nyomni őt. A fémjátékok nagyképűek voltak, mindenkit lenéztek. Tele voltak újabbnál újabb alkatrészekkel, és úgy csináltak, mintha ők tényleg IGAZIak lennének. A kishajó - aki már több, mint két éves volt, és már a festése is elkopott - vitte a prímet köztük: sosem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a végtelenül sokrétű vitorlázatát szakszerű mérnöki megfogalmazásokkal újból és újból le ne írja.

 

 

 

Nyuszi nem mondhatta el magáról, hogy ő bárminek is a modellje lenne, hiszen nem is tudta, hogy valódi nyulak is léteznek. Ő mindig azt hitte, hogy minden nyúlban fűrészpor van belül, sőt, azt is hitte, hogy a fűrészpor valami nagyon ódivatú dolog, amit nem illik előkelő körökben emlegetni. Még Timót, a faoroszlán - akit veterán katonák készítettek és aki sokszor kinyilvánította, hogy közvetlen kapcsolatokkal rendelkezik a Kormányhoz -  is szélesebb ismeretekkel rendelkezett nála. Ebben a társaságban Bársony Nyuszi roppant jelentéktelennek és hétköznapinak érezte magát. Az egyetlen, aki ennek ellenére mégis figyelemre méltatta és kedves volt hozzá, az Lovacska volt.

 

Lovacska olyan régóta élt már az óvoda játékos dobozában, mint senki más rajta kívül. Annyira öreg volt, hogy a szőre már foltokban ki is kopott, a varrás is kilátszott alóla, valaha dús sörényéből már jópár szál hiányzott is, hogy alapanyagot adhasson nyakláncok készítéséhez. Lovacska bölcs volt. Sok-sok fémjátékot látott már érkezni hencegve-kérkedve és távozni összetört rugókkal, javíthatatlanul elromolva. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy ezek kizárólag játékok voltak, azok is maradtak, és sosem válhattak semmi mássá. Velük nem történhetett meg az óvoda csodája. A csodát, ami egyes játékokkal történik, ami nagyon furcsa és bizsergetően izgalmas, csak az olyan öreg, bölcs és sokat tapasztalt játékok érthetik meg, mint amilyen Lovacska volt. Rajta kívül senki más.

 

- Mit jelent az, hogy IGAZI? – kérdezte egy nap Bársony Nyuszi Lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek az óvoda fala mellett, mielőtt Dadus jött volna rendet csinálni a szobában. - Ez valami olyasmit jelent, hogy vannak dolgok, amik csörögnek benned és kívülről fel lehet húzni?

 

 

- IGAZInak lenni nem azt jelenti, hogy téged annak készítettek. Az IGAZIság megtörténik veled. Akkor, amikor egy kisgyerek szeret téged hosszú, hosszú időn keresztül, nemcsak azért, mert játszhat veled, hanem valójában, szívéből szeret, akkor IGAZIvá válsz.

 

 

- Ez fájdalmas dolog amúgy? – kérdezte a Nyuszi.

 

 

- Néha.  – felelte Lovacska, hiszen ő mindig az igazat mondta. - De ha IGAZI vagy, nem bánod, ha néha bántanak.

 

 

- Egyszerre történik meg az egész, mint ahogy például felhúzzák az órát, vagy lépésről lépésre inkább? - faggatta tovább Nyuszi Lovacskát.

 

 

- Nem, nem egyszerre történik – mondta Lovacska. - IGAZIvá csak válni lehet. Hosszú idő alatt. Ezért nem történhet ez meg olyanokkal, akik könnyen összetörnek, vagy szúrósak, élesek, vagy akikre nagyon kell vigyázni. Általában mire IGAZIvá válsz, sok hajszáladat kiszeretik, elromlik a szemed, meglazulnak a mancsaid, és nagyon elnyűtt leszel. De ezek a dolgok egyáltalán nem számítanak, mert ha egyszer IGAZIvá váltál, soha többet nem lehetsz csúnya, kivéve csak az olyan embereknek, akik ezt az egészet nem értik.

 

- Azt hiszem, akkor te IGAZI vagy. – mondta hirtelen a Bársony Nyuszi. Abban a pillanatban ugyanakkor azt kívánta, bárcsak ne csúszott volna ki ez a száján, hisz Lovacskát megbánthatja ezzel. De Lovacska csak mosolygott tovább, mintha mi sem történt volna.

 

- Kisfiú Nagybácsija tett engem IGAZIvá. – mesélte tovább Lovacska. - Nagyon sok évvel ezelőtt történt. Ha egyszer már IGAZI lettél, sosem lehetsz nem-igazi már. Ez örökké tart.

 

Bársony Nyuszi nagyot sóhajtott erre. Úgy hitte, nagyon-nagyon sok időnek kell még ahhoz eltelnie, hogy ez az IGAZIságnak nevezett csoda megtörténhessen vele. Vágyott rá, hogy IGAZI lehessen, hogy megtudhassa végre, milyen érzés is ez, de a gondolat, hogy elnyűtt legyen, hogy elromoljon a látása, hogy elveszítse a bajuszát – több volt, mint elszomorító. Azt kívánta, hogy bárcsak megtörténhetne vele a csoda a kellemetlen dolgok nélkül is.