Sikerkereső

A dialektika, a dialógus. A szenvedélyes beszélgetés, "világmegváltás", földön ülve, rájönni, megérteni.

Szókratész nevéhez (is) fűződik a dialektika története, érdemes utánanézni. A filozófia, mint tudomány ugyan alapvetően távol áll tőlem (sok esetben mindössze szájtépésnek tartom, bocsánat azoktól, akiket érint), de azokat a hajnalba nyúló, roppant érdekes, tágra nyílt szemű, érdeklődő és mérhetetlenül kíváncsi beszélgetéseket nagyon-nagyon szeretem, amelyektől már másnap (de legtöbbször azonnal) másképp látom a világot.

Ugye nem tinikorodban csináltál ilyet utoljára?

Mellé egy zeneajánló ("borozunk a gangon" sora miatt), szókimondó szöveg, vigyázat! Kispál és a Borz: Ha az életben...

ui: Szemtelen voltam most ezzel a zenével, bocsánat. Az élethez bátorság is kell. :-)

Ezen a témán is sokat gondolkodtam az utóbbi időben. Szerintem az elvárások hatalmas és szükségtelen csapdák, elmondom, miért.

Az elvárás, mint ahogy a nevében is benne van, kimondatlan szabályok rendszere, amelyek megszegése alkalmával a megszegőt általában megbüntetjük. Nagyon fontos eleme ezeknek a dolgoknak a kimondatlanság.

Hadd említsek egy pár példát, mi az, amit általában elvárunk másoktól:

* Mindig legyen jó napod! Ez hazugság, rossz napja mindenkinek van. Kedves barátnőm megoldása a kislányával nagyon tetszett: a pici (két éves) hatalmas krokodilkönnyeket ejtve sírt, lényegében ok nélkül. Az anyuja nem vigasztalta meg, csak sokszor elmondta neki: sírd ki magad nyugodtan, ha vége, itt vagyok, tudod. A kislány sírt, körülbelül negyedórán keresztül, szívettépően. Utána megnyugodva ment anyához, és semmi sem történt. Ment az élet tovább.

* Ne engem bánts, ha rossz napod van! Rossz hír: mindig azt bántjuk, akit szeretünk. Már tettem olyat, hogy a páromnak azt mondtam: na jó, kötözködjél, mit csinálok még rosszul? Elmondott pár bagatell dolgot, és nagy nevetésbe fulladt az egész. (Mellesleg ugye ismerjük azt az esetet, amikor a szenvedélyes veszekedés szenvedélyes szeretkezésbe torkollik?) Ő is tudott nevetni, és ez volt a lényeg. Sőt: van egy barátom-üzlettársam, akivel általában összeveszek, amikor igazán rossz kedvem van. Az utóbbi közel 10 év alatt már tudhatja az ilyen kirohanásaimról, hogy ahogy jön a "haragom", úgy megy is. Jófej dolog tőle, hogy ezt tűri. Bár fordított esetben én is megtenném neki. :-)

* Mindig szeress, egyformán. Rossz hír:  az érzelmek hullámzanak. Poppert idézve: - a "szeretsz?" kérdésre válaszként:- "nagyon szeretlek, de néhanapján unlak, sőt, egyszer-egyszer az is előfordult, hogy utáltalak..." Persze jól vagyunk szocializálva, és ilyesmit sosem mondunk, de azért ismerjük be, hogy ez a valóság. Néha mindenkinek szüksége van a világtól elvonulásra. (Persze ez tényleg néha, ha ez sokszor előfordul egy kapcsolatban, ott tényleg baj van.)

* Nem lehet örömöd nélkülem! Az olyan emberek kapcsolata (legyen az barátság, vagy párkapcsolat), akiknek egyetlen örömük a másik, nem igazi kapcsolat, hanem függőség. Szerintem az ilyen kapcsolatok azért fulladnak meg egy idő után, mert egyik ember a másikat "megfojtja" a szeretetével.

* Nem lehet titkod előttem! Nem hiszek a szimbiózisban sem. A teljes, mértéktelen, kritikátlan önátadás tényleg nem természetes dolog, hanem ismét valami függőség, és egészségtelen mértékű kiszolgáltatottság. Persze a (lelki értelemben vett) intimitásnak vannak fokozatai, vannak olyanok az életünkben, akikhez nagyon-nagyon közel vagyunk, és ez jó is így. Viszont van a személyiségünknek egy olyan magja, amely kell, hogy a sajátunk maradjon.

Én hiszek a szabadságban, sőt, az élet elkerülhetetlen velejárójának (vagy hogy is fogalmazzak) tartom. Ezt pedig nem a mindenáron-függetlenséggel tartom azonosnak, sőt. Minden szeretetkapcsolatban függünk is, és kiszolgáltatottak is vagyunk, de szabadon választjuk/vállaljuk ezt. (Persze a mértéke a lényeges, ahogy minden másnak is.) Az igazi szabadság a döntés, választás szabadsága. Amikor nem követelek, hanem kapok, de azért, mert adok is. Ha a boldogság kék madarát kalitkába zárod, elpusztul, hogy romantikusan fogalmazzak.

DE.

Kell, hogy legyenek igényeink is, mert ettől vagyunk egészek, és azokat tudnunk kell felvállalni is. Tölts velem időt, hallgass meg, ne felejtsd el a születésnapomat, simogass, vagy csak úgy legyél. Ha nincsenek igényeink, vagy feladjuk őket egy (hangsúlyozom: bármilyen jellegű) kapcsolatban, akkor nem csináljuk jól.

S hogy miben különböznek az igények az elvárásoktól? Abban, hogy kimondjuk, hogy kommunikáljuk őket. Persze egy idő múlva már nem kell kommunikálni sem, de az elvárások (hallgatólagos, azaz ki nem mondott, sértődést kiváltó, ellentmondást nem tűrő igények) csapdájába ne essünk bele.

ui: Popper Pétert nagyon szeretem. Ennek az írásnak az egyik ihletője két könyve volt, ami a kezembe került, nagyon szeretem mindkettőt: Ezek címe: A meghívott szenvedély, és a Hazugság nélkül.

Ma elkapott az ínyencség utáni vágy. Így a ma esti menü fűszeres sült lazac lesz zöldborsmártással (A Betond által szervezett irtó finom vacsi emlékére), párolt zöldség és vajaskrumpli körettel, desszertnek pedig dinnyedarabok, és feketeszedres párnácskák. Mivel a zöldborsmártásba kell fehérbor, így vettem egy üveg (remélem, jó) Chardonnay-t*, ami méltó kísérője lesz a vacsorának.

*update: nem is Chardonnay-t, mert úgy látszik, mellényúltam. :-) Tóti-hegyi Szürkebarát (2006), az Istvándy-pincészetből. Ez jó? :-) Finom. :-)

A közelmúltamban volt már erről szó, de nem nagyon tetszettek az akkori következtetések. Az utóbbi időkben két embernek is a "tanítványa" lettem, amit elképesztő módon élvezek, így leírom nektek, honnan ismerszik meg az igazi tanulási folyamat.

Alapfeltétele, hogy az illető, aki tanít téged, kell, hogy töviről-hegyire ismerje a dolgot, amit neked átad. Mindezt annyira, hogy a finomságokat, a trükköket, a pici dolgokat is át tudja neked adni.

Legyen türelme a kezdő - sokszor idegesítő - kérdéseihez. Sőt: a terület ismerete annyira mély legyen nála, hogy egy négyéves gyerek szintjén is el tudja magyarázni. Igen, bármilyen döbbenetes, az tud magyarázni, aki tud egyszerűsíteni. Mindezt úgy, hogy az egyszerűsítés ne jelentsen információvesztést. (Sőt, az egyszerűsítést kiegészítem még valamivel: kösse a dolgot a már meglevő sémáidhoz. Minden felnőttképzés alapja ez lehet - még akkor is, ha paradigma-lecserélésről van szó.)

Higgyjen benned. Meggyőződésem, hogy csak azt lehet tanítani, akiben "látod az embert, mint szobrász a kőben a szobrot". Az egyik ilyen ember az életemben a tai-chi tanárom. Annyira, de annyira béna voltam a legutóbbi edzésen, hogy csak na. Tükörteremben gyakorolunk, így odaállt elém, a tükör és közém, és mutatta a mozdulatokat. Vele együtt, őt utánozva meg tudtam csinálni végül. Az edzés végén név szerint szólított és kaptam egy könyvet tőle. Valamit lát bennem, érzem, talán a születő mozdulatot, amit még én magam sem látok. S talán mivel ő is hisz bennem, én is hiszek neki.

Motivál, amikor feladnád, vagy amikor letérsz az útról. Ilyenkor általában szembefordít magaddal: "tényleg ennyit tudsz csak?"

Nem, nem engedi el a kezed, amíg kész nem vagy. Nem hagy magadra.

Soha, de soha nincs ebben az egész folyamatban megalázás. Tisztelet és szabadság az van, de nem kikövetelt, hanem kivívott. A mester tiszteli a tanítványt, és az tiszteli a mesterét. Egyikük a másikat a tudásáért, a másikuk az egyiket a tisztaságáért. Valamint azért, mert őt választotta.

Jó így tanulni valakitől, jó, hogy arra emlékeztetnek nap, mint nap, hogy ezt így kell csinálni. Bízom benne, hogy azok, akik tőlem tanulnak, hasonlóan érzik magukat velem.

Fotózom, rendületlenül. Egyre jobban szeretem ezt a dolgot. Mennyi és milyen érdekes örömeket ad!

Megpróbálom ezt felsorolni, hátha ti is kedvet kaptok hozzá. :-)

Egyrészt sikerélményt jelent. Viszonylag könnyen megtanultam kezelni a gépet, és pár dolgot ugyan még nem értek pontosan, javulok, és igyekszem kihasználni a gép lehetőségeit. Jó érzés, amikor egy-egy jólsikerült kép néz vissza rám a képernyőről. Akár egy elkapott pillanat, akár a jó kompozíció, akár a szép fények, akár az, hogy egy-egy helyzetet jól sikerült megoldanom.

Aztán a szemem is átalakult. Nagyra nyitott, kerek szemekkel nézek a világba és annyi minden érdekes dolgot fedezek fel! Pl ma az utcánkban levő kis pub ajtaja felett cinkeetetőt fedeztem fel. Keresem a megörökítendő pillanatokat.

Kezdem érteni, miből áll össze egy kép. Felfigyelek az árnyékokra, a mozdulatokra, az aprókra is (hmm, tudtátok, hogy a Margit-híd a Combino alatt annyira mozog, hogy berázza a képet?), zársebesség, fényirány, fénymennyiség, távolság.

Szintén új dolog, hogy amikor fotózgatok a városban mindenfelé, felállítom a kis állványomat, az emberek odajönnek, mondanak valamit, vagy egyszerűen csak néznek. Ma a Halászbástyán egy férfi meg volt bolondulva a kíváncsiságtól, hogy mit állítgatok a gépemen, no és hogy az eredmény milyen lesz? Az utcán soha életemben nem ismerkedtem senkivel, na de most? Hetente öt új ismeretség.

A legfontosabb pedig: mindig magamon kívül kerestem a szépséget. Azaz: úgy próbáltam összeállítani, hogy nagyon sok embert kérdeztem meg valamiről, hogy szerinte ez szép-e, és "statisztikai átlagot" vontam a véleményekből. Valahogy mindig sántított ez nekem. Most rájöttem: azért, mert él bennem kép a szépségről. A szép színekről, szép mozdulatokról, szép helyzetekről. Én tudom tehát, mi a szépség. De nem ott volt, ahol kerestem. Azaz inkább: ott nem volt, ahol kerestem.

ui: ha találok galérialehetőséget itt a blogon valahol, rakok fel képeket. De külön ezért nem csinálok weblapot, vagy mit, ahhoz nincs türelmem.